Nem nyitottam ki a borítékot. Nem rögtön. Csak álltam, és a kézírást néztem. Lucía mindig különös módon írta az „A” betűt. Egy kicsit balra döntötte. Több százszor láttam
— Anya, ő Elena nagymama? Elakadt a lélegzetem. A vonal másik végén csend lett. Aztán egy női hang: — Marina, kincsem, menj Javier nagypapához. — De azt mondtad…
— Mit akart eladni? Elena hallgatott. Néhány évvel korábban egy ügyfelem révén ismertem meg. Ügyvéd volt. Máskor általában gyorsan beszélt. Most nem. Kinagyította a dokumentum fényképét a képernyőn.
„Bocsáss meg. Irene nem halt meg a kórházban.” Négyszer olvastam el újra azt az egyetlen sort. Aztán ránéztem a fényképre. Egy kislány ült a hintán. Sötét haja volt.
— Miféle széfről beszélsz? Harris doktor összevonta a szemöldökét. — Mi történt? Megmutattam neki a telefonomat. Theo rövid üzenete állt rajta: „Ne nyisd ki otthon a széfet. Majd
— Milyen széf? Dr. Harris összevonta a szemöldökét. — Mi történt? Megmutattam neki a telefonomat. Theo rövid üzenetet küldött: „Otthon ne nyisd ki a széfet. Majd én elviszem
— Reméltem, hogy soha nem találod meg ezt a szobát. Makszim az ajtóban állt. A mellkasomhoz szorítottam a mappát. — Neked a szállodában kellene lenned. Nem válaszolt. És
— Ismételje meg. A vonal túlsó végén a nő hallgatott. Erősebben markoltam a telefont. — Azt mondta, hogy a lányával együtt a macskája is eltűnt? Nehéz sóhaj hallatszott.
— Másodszor? A fényképet néztem. A volán mögött ülő fiatal nő valóban én voltam. Az én hajam. Az én mosolyom. Még az állam mellett lévő apró anyajegy is.
— Carolina? Még mindig az üvegen keresztül néztem. — Igen — mondta Mara. — A dokumentum másolatában ő szerepel a te aláírásod tanújaként. — Azt állítja, hogy látta,
