A házban még mindig ott lebegett anyukám illata. Rozmaringolaja lebegett a levegőben, papucsai az ágy mellett álltak, olvasószemüvege pedig az asztalon hevert, várva valakit, aki soha nem tér vissza. A rák nyolc hónapja darabonként vitte el. Paul, a mostohaapám, a végéig mellette állt. Ahogy Linda is, anyukám legjobb barátnője az egyetemről. Angyalainak nevezte őket. „Egy csapat vagyunk” – mondta Linda, és megszorította a karomat. „Anyukád nem egyedül küzd.”
De valójában anyukám magányosabb volt, mint képzeltem volna.
Négy héttel a temetés után Paul kopogott az ajtómon. Idegesnek tűnt. „Valamit el kell mondanom neked” – kezdte, miközben végigfuttatta ujjait a haján. „Mielőtt még valaki mástól hallanál valamit. Linda és én… úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.” Megdermedtem. „Tessék?” – kiáltottam. „Anya 28 napja halott.” „Tudom, hogy hirtelen…” – kezdte. „Hirtelen?! Ez őrület!” Linda volt a legjobb barátnője! Te voltál a férje! – Az voltam – javított ki hidegen. Kidobtam a házból.
Egy hónappal később összeházasodtak. Fotók árasztották el a Facebookot. – Új kezdet, – Fény a sötétségben. Linda pezsgőszínű ruhát viselt. Aztán eszembe jutott anyám nyaklánca. Az arany, gyémántokkal kirakott, amit megígért nekem. Felhívtam Pault. – Hol van anya nyaklánca? – Csend. – Paul? – Pénzügyi döntéseket kellett hoznunk… Pénzre volt szükségünk a nászutunkra. – Eladtad?! – kiáltottam. – Az emléktárgyam volt! – Csak egy cucc, drágám. Most már számít? – tette le a telefont.
Két nappal később találkoztam Lindával a boltban. – Megérte? – kérdeztem dühösen remegve. – Eladni anyám nyakláncát, hogy Hawaiira repülhessek? – Nevetett. – Ó, az a régi? Csak porosodott. – Az érzelgősség nem fizet a luxusnyaralásokért, drágám. Nőj már fel.
AZTÁN SARA, AZ ÁPOLÓNŐ, AKI AZ ÉDES ANYÁDAT KEZELTE, FELMERÜLT HOZZÁM.
Aztán Sara, az ápolónő, aki az édesanyádat ápolta, odajött hozzám. „Tudnod kell valamit” – suttogta. „Jóval azelőtt viszonyuk volt, hogy az édesanyád meghalt. Láttam őket a kórházban. Csókolóztak a parkolóban, miközben az emeleten haldoklott. Hallottam, ahogy viccelődtek azzal, hogy „ápolónőket kell játszaniuk”. Ezt az utat tervezték, miközben az édesanyád morfiumot szedett, hogy ne sikoltozzon fájdalmában.”
Megállt a világom. Nem csak szomorúság volt. Düh volt. Hideg, pontos düh.
Felhívtam Pault. Bocsánatot kértem. Mondtam neki, hogy ki akarok békülni. Hogy van egy esküvői ajándékom nekik. Nagyon izgatott volt. Meghívtak magukhoz, amikor visszatértek az útjukról. Amikor megérkeztem, Linda sütiket szolgált fel. Paul atyai mosollyal nézett rám. Átadtam nekik egy vastag mappát. „Ez a tiéd.”
Kinyitották. A mosolyok eltűntek. Bent e-mailek, SMS-ek és fotók kinyomtatott példányai voltak. Mindez anya halála előtti dátummal. Bizonyíték egy viszonyra. Bizonyíték arra, hogy a halálára vártak. Bizonyíték arra, hogy pénzt loptak a számlájáról, mielőtt elhunyt. Egy zálogházi bizonylat egy nyakláncról Linda aláírásával.
„Honnan szerezted ezt?!” – kiáltotta Linda. „Paul számítógépéről” – mondtam nyugodtan. „Soha nem jelentkezik ki a felhőből. És anya kulcsa még mindig működik.”
Egy cetli a tetején ez állt: „MÁSOLATOKAT KÜLDÖTTEK A HAGYAKORLÁSÉRT FELELŐS ÜGYVÉDNEK, PAUL MUNKÁLTATÓJÁNAK, VALAMINT LINDA ÉS ANYA ÖSSZES KÖZÖS BARÁTNAK.”
Egy cetli a tetején ez állt: „MÁSOLATOKAT KÜLDÖTTEK a hagyatékért felelős ügyvédnek, Paul munkaadójának, valamint Linda és ANYA összes közös barátjának. Hiszek az átláthatóságban. Te is?”
Felkeltem és elmentem, otthagyva őket az „új kezdetük” romjai között.
A következmények gyorsak voltak. Az ügyvéd befagyasztotta a számláikat. A nyakláncot visszaszerezték. Paul cége kirúgta, mert munkaidőben „etikátlan célokra” használta a céges felszerelést. Linda barátai ellene fordultak. Egyedül maradt.
Többet veszítettek, mint csak pénzt. Elvesztették a hírnevüket. Ma anyám nyakláncát hordom. Néha megérintem, és rá gondolok. A szerelem soha nem hal meg. De a hazugság? A hazugság mindig kiderül végül.
És te? Mit tettél volna a helyemben? Szerinted túl kegyetlen volt a bosszúm? Írd meg a véleményed a Facebookon kommentben!
