Anna otthonában a reggel ismét feszültséggel és veszekedéssel indult. Már megint az apjával vitatkozott a balettcipők miatt. A lány három éve járt táncórákra, és arról álmodott, hogy egyszer igazi balerina lesz. A stúdióban a többi lány gyönyörű ruhákat és drága spicc-cipőket viselt, ő viszont még mindig régi, elhasználódott dolgokban gyakorolt.
Leginkább a cipők fájtak neki. El voltak kopva, elsötétedtek, helyenként megsérültek, és Anna meg volt győződve arról, hogy mindenki emiatt néz rá sajnálkozva.
Az apja már kora reggel készülődött a munkába. Építkezésen dolgozott, a legnehezebb feladatokat vállalta, kimerülten tért haza, fájó háttal és a munkától érdes kezekkel. Anna ismét könyörgött neki, hogy vegyen neki új balettcipőt. Azt mondta, szégyelli magát az órákon, közeleg az előadás, és a többiek kinevetik.
Az apja nyugodtan magyarázta, hogy most nincs pénzük, még egy kicsit várni kell, de biztosan kitalál valamit. Anna azonban már nem akarta meghallgatni. Dühében felkapta a régi cipőket, és egyenesen az apja felé dobta őket.
Az csak lehajtotta a fejét, felvette őket a földről, és egy szót sem szólt. Anna gyorsan felöltözött, majd kiviharzott edzésre, becsapva maga mögött az ajtót. Úgy érezte, senki sem érti meg őt. Az apja még egy ideig ott állt az előszobában a cipőkkel a kezében, mintha gondolkodna valamin. Végül magával vitte őket, és elindult dolgozni.
Nehéz nap volt az építkezésen. Még ott sem tudott nem a lányára gondolni. A szünetben elővette a régi balettcipőket, óvatosan megtisztította őket, gondosan eltávolította a koszt, kimosta a kopott részeket, majd talált arany festéket, és elkezdte finoman bevonni vele az anyagot.
A nap végére a cipők teljesen másképp néztek ki. Csillogtak, és szinte újnak tűntek. Nem voltak tökéletesek, de szépek és elegánsak lettek.
Az apa rájuk nézett, és aznap először elmosolyodott. Nagyon szerette volna örömet szerezni a lányának. Ezért munka után, fáradtan és még munkaruhában, egyenesen a tánciskolába ment.
A BALETTTEREMBEN PRÓBA FOLYT. A LÁNYOK A RÚDNÁL ÁLLTAK, ÉS ISMÉTELTÉK A MOZDULATOKAT. ANNA IGYEKEZETT NEM ELKALANDOZNI, AMÍG EGY HALK SUTTOGÁS NEM FUTOTT VÉGIG A TEREMBEN. AZ EGYIK TÁNCOS ÉSZREVETT EGY FÉRFIT AZ AJTÓBAN, ÉS MEGLEPETTEN NÉZETT RÁ. HAMAROSAN MÁSOK IS MEGFORDULTAK. PÁR MÁSODPERC MÚLVA MÁR MINDENKI ŐT FIGYELTE.
— Ki ez?
— Mit keres itt?
— Miért néz ki úgy, mint egy hajléktalan?
— Fúj, milyen szaga van…
Eleinte Anna nem értette, kiről beszélnek, de amikor megfordult, megdermedt. Az ajtóban az apja állt. Fáradtan, porosan, régi munkakabátban.
— Kislányom, elhoztam a cipődet — mondta. — Nézd, megjavítottam. Most már nyugodtan gyakorolhatsz és felléphetsz.
EBBEN A PILLANATBAN CSEND LETT A TEREMBEN, MAJD VALAKI KUNCAGNI KEZDETT. HAMAROSAN A NEVETÉS SZÉTTERJEDT AZ EGÉSZ HELYISÉGBEN.
— Ez az apád?
— Szegény családból jössz?
— Micsoda szégyen…
Anna érezte, ahogy az arca lángol. Minden tekintet rá szegeződött, és ahelyett, hogy odament volna az apjához, megköszönte volna neki és átölelte volna — megijedt a nevetéstől.
— Ő nem az apám — mondta élesen. — Ő az apám segédje.
Az apa azonnal elhallgatott. Az arca megváltozott, de még mindig a kezében tartotta a cipőket.
Anna odalépett hozzá, kitépte a kezéből őket, és dühösen a földre dobta.
— MENJ EL INNEN, SZÉGYENT HOZOL RÁM — MONDTA HANGOSAN, HOGY MINDENKI HALLJA.
Az apa nem magyarázkodott, nem vitatkozott, nem mondott egyetlen bántó szót sem. Egyszerűen a lányára nézett, lehajolt, felvette az egyik cipőt, letette, majd lassan kisétált a teremből.
De ekkor valami váratlan történt, ami után Anna keservesen megbánta a viselkedését 😱😨
Csak amikor az ajtó bezárult mögötte, érezte Anna a súlyt a mellkasában. A büszkesége azonban nem engedte, hogy utána fusson. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, felvette a cipőket, leporolta őket, és visszatért a gyakorláshoz.
Aznap este az apja nem a megszokott időben tért haza. Nagyon későn érkezett, amikor Anna már a szobájában volt. Nem nézett be hozzá, nem szólt semmit, és attól a naptól kezdve még hallgatagabb lett.
Másnap Anna ágyán egy doboz feküdt. Benne új balettcipők voltak — nem felújítottak, hanem teljesen újak.
Anna annyira boldog volt, hogy magához ölelte őket, és rohant az edzésre.
A VERSENY UTÁN CÍMET, OKLEVELET ÉS DICSÉRETET KAPOTT A TECHNIKÁJÁÉRT ÉS AZ ELŐADÁSMÓDJÁÉRT. MINDENKI RÁMOSOLYGOTT, GRATULÁLT NEKI, ÉS A LÁNYOK, AKIK MÉG TEGNAP KINEVETTÉK, MOST TELJESEN MÁSKÉPP NÉZTEK RÁ.
Anna a díjjal a kezében állt, és hirtelen rájött, hogy nincs kivel megosztania ezt az örömöt. Az apja nem volt mellette.
Amikor hazaért, szinte azonnal megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén furcsa hang szólt hozzá. Azt mondták neki, hogy az apja kórházba került. A munkahelyén rosszul lett. A túlterheltség és a végtelen túlórák miatt súlyos rohama volt.
Anna úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. A szoba közepén állt, kezében a diplomával, és nem tudta elhinni, amit hall.
Egy pillanat alatt visszatértek hozzá azok a szavak, amelyeket a teremben mondott. Eszébe jutott az apja mosolya, ahogy a kezében tartotta az aranyra festett, felújított cipőket, és ahogy csendben elment, egyetlen szó nélkül.
Rohant a kórházba, alig érezte a lábait, a levegőt is alig kapta. Már a kórterem ajtajában remegett a félelemtől. Amikor belépett, meglátta az apját az ágyon fekve — nagyon sápadtan, lefogyva, rendkívül gyengén. Az erős kezei, amelyek hozzászoktak a kemény munkához, mozdulatlanul feküdtek a takarón. Anna közelebb lépett, leült mellé, és nem tudta visszatartani a könnyeit.
— Apa, bocsáss meg — suttogta, miközben megszorította a kezét. — Kérlek, bocsáss meg. Az én hibám. Szörnyű voltam. Jót akartál tenni értem, én pedig… annyira szégyellem, amit mondtam. Soha nem lett volna szabad így viselkednem. Soha.
A KÖNNYEK EGYMÁS UTÁN FOLYTAK LE AZ ARCÁN. MÁR NEM GONDOLT A STÚDIÓBAN LÉVŐ LÁNYOKRA, MÁSOK VÉLEMÉNYÉRE, A SZÉP CIPŐKRE VAGY A DÍJAKRA. EBben a pillanatban csak egyetlen dolgot akart — hogy az apja kinyissa a szemét, és meghallja őt.
Egy idő után az apja magához tért. Meglátta a lányát maga mellett, látta a könnyeit, és gyengén megszorította a kezét. Anna még jobban sírni kezdett, mert ebben a pillanatban megértette a legfontosabb dolgot.
