A katonai repülőgép már a levegőben volt. Bent a motorok egyenletes zúgása visszhangzott, a katonák pedig a helyükön ültek – némelyek a hajóablakokon bámultak ki, mások halkan beszélgettek. Mindenki tudott egy dolgot: különleges küldetés vár rájuk, és a légkör feszült volt.
Köztük egy negyven körüli nő ült. Egyenruhában, rendezett, higgadt, de semmilyen látható jelzés nélkül. Nem próbált senkivel beszélni, nyugodt és visszafogott maradt, mintha egyáltalán nem is igényelné senki figyelmét.
A katonák röviden rápillantottak, de senki sem mert megszólalni. Egy idegen. Új.
Az ezredes azonban észrevette. Egy férfi, akit mindannyian tiszteltek.
Amint a repülőgép elérte az utazómagasságot, hirtelen felállt, és egyenesen felé indult. Léptei határozottak voltak, tekintete kemény. Megállt mellette, előrehajolt, és gúnyosan nézett rá.
„Mit keres egy nő a katonák között? Ez nem a te helyed.” Jobb, ha főzel nekünk egy kávét.
A nő még csak a fejét sem fordította. Az arca nyugodt maradt, mintha meg sem hallotta volna a szavait.
EZ CSAK MÉG JOBBAN FELHÁBORODOTT AZ EZREDEST.
Még közelebb hajolt, megragadta a hajánál fogva, és felrántotta.
„Hé, hozzád beszélek! Menj, főzz egy kávét!”
A kabin azonnal elcsendesedett. A beszélgetések elhaltak. A katonák összenéztek, és megdermedve bámulták, mi történik. Mindenki várta, hogy mi fog történni.
De ami ezután történt, az valami olyasmi volt, amire senki sem számíthatott. 😳😱
A nő lassan felemelte a kezét… és a következő pillanatban minden egy szempillantás alatt történt.
Egy határozott mozdulattal eltolta a férfi kezét, megcsavarta a csuklóját, és olyan gyorsan lebénította, hogy a férfinak még fel sem fogta, mi történik. Az ezredes fájdalmasan felkiáltott, arca eltorzult, és megpróbált elhúzódni – sikertelenül.
ÚGY NÉZETT KI, MINTHA EZT MÁR SZÁZSZOR CSINÁLTA.
Hideg. Pontos. Semmi felesleges mozdulat.
„Mi… mit csinálsz?!” – zihálta, és megpróbált megőrizni egy csepp méltóságot is.
A nő ugyanolyan gyorsan elengedte, ahogy megragadta.
Halálos csend uralkodott a kabinban.
Nyugodtan előhúzta a személyi igazolványát a belső zsebéből, és átnyújtotta neki. Az ezredes remegő kézzel vette el… és megdermedt.
Egy másodperc. Kettő. Az arca lassan elsápadt.
„Tábornok vagyok” – mondta nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve. „Most megsértette a felettesét.”
EBBEN A PILLANATBAN A KABIN LEVEGŐJE SŰRŰSÖDNI TŰNT. SENKI SEM MOZDOTT. SENKI SEM SZÓLT. MÉG AZOK IS, AKIK A LEGKIVÉTELEBBEN ÜLTEK, ÉRZÉK A REPÜLŐGÉPBEN FESZÜLTSÉGET.
Az ezredes mozdulatlanul állt, nem tudta, hová nézzen.
„M… Tábornok… Sajnálom… Nem ismertem fel…”
Hangja már nem csengett magabiztosan. Sem gúny, sem keménység nem volt benne. Csak zavarodottság és félelem.
A nő nyugodtan zsebre vágta az igazolványát.
„Majd leszállás után beszélünk” – válaszolta hűvösen.
Úgy ült vissza, mintha mi sem történt volna, és az ablak felé fordult.
A REPÜLÉS VÉGÉN EGYETLEN FELESLEGES SZÓ SEM SZÓLT A KABINBAN. SENKI SEM MERELT RÁ NÉZNI.
