— Hogy hívnak valójában?
Alig ismertem fel a saját hangomat.
Halkan szólalt meg.
Szinte nyugodtan.
Talán éppen ezért hagyta abba Viktor életében először aznap, hogy úgy tegyen, mint egy kedves öregember, akinek az egész helyzet csak nevetséges családi drámának tűnik.
Becsukta maga mögött a pince ajtaját.
Larissza közénk állt.
— Ne gyere közelebb.
Fáradtan nézett rá.
— Mindent elrontottál.
Valami bennem összetört.
Nem azt mondta, hogy „tévedtél”.
Nem azt, hogy „mit mondtál neki”.
Hanem pontosan ezt:
— Mindent elrontottál.
A bőröndre tettem a fényképet.
— Akkor igazat mond?
Lassan levette a zakóját.
Gondosan a szék támlájára akasztotta.
Valamiért ez a mozdulat jobban megijesztett, mint ha kiabált volna.
— Anna, menjünk fel, és beszéljük meg normálisan.
— Már beszélünk.
— Itt hideg van.
— Hogy hívnak?
Elhallgatott.
Larissza átnyújtott nekem egy újabb fényképet.
Két férfi állt rajta.
Nagyon hasonlítottak egymásra.
Az egyiknek azonnal harmincöt körüli életkort adtam volna.
A másik valamivel idősebbnek tűnt.
Egy régi műhely előtt álltak.
— Ő az apám — mondta Larissza, a bal oldali férfira mutatva. — Viktor.
Az ujja jobbra csúszott.
— Ő pedig az unokatestvére.
A férjemre néztem.
— Ki?
Larissza válaszolt helyette.
— Gennagyij.
Az ajtóban álló férfi egy pillanatra lehunyta a szemét.
Aztán megszólalt:
— Igen.
Egyetlen szó.
És a házasságom, amely még három órája sem tartott, darabokra hullott.
Leültem.
— Miért használtad egy halott ember nevét?
Nem válaszolt.
— Miért azonosítottad magad Larissza apjaként?
— Hosszú történet.
— Úgy tűnik, hirtelen rengeteg szabadidőm lett estére.
Larissza alig észrevehetően elmosolyodott.
Gennagyij nem.
— Viktor húsz éve halt meg.
— Autóbalesetben?
— Igen.
— Azt mondtad, ott halt meg a feleséged is.
Lesütötte a szemét.
Hányinger fogott el.
Még ezt a történetet is kiforgatta.
— Viktor felesége él — mondta Larissza.
Ránéztem.
— Az édesanyád?
Bólintott.
— Egy másik városban él.
— Akkor miért mondtad, hogy egyedül nevelt fel?
Újra Gennagyijre néztem.
Leült velem szemben.
— Mert így egyszerűbb volt megmagyarázni.
— Mit megmagyarázni?
— Miért nincs mellette a felesége.
— Egyáltalán volt feleséged?
Csend.
— Igen.
— Él?
— Igen.
Most már felnevettem.
Száraz, ideges nevetés volt.
— Remek.
Az esküvőm napján derült ki, hogy a férjemnek más a neve, a „halott felesége” életben van, és az az igazi ember, akinek az életét magára öltötte, már húsz éve halott.
De a bőrönd még ott volt.
Belepillantottam.
— Ez meg mi?
Gennagyij azonnal megfeszült.
Larissza válaszolt:
— Ezért döntöttem úgy, hogy ma mindent elmondok magának.
Elővette az első mappát.
A belsejében az én irataim másolatai voltak.
Útlevéladatok.
A lakásommal kapcsolatos dokumentumok.
A nyaraló papírjai.
Információk a bankszámlámról.
Még az első férjem régi halotti bizonyítványának másolata is ott volt.
— Honnan van ez?
Gennagyij mindkét tenyerével végigdörzsölte az arcát.
— Anna…
— Honnan?
— Te magad mutattad meg nekem a dokumentumok egy részét.
— Egy részét.
Felemeltem a mappát.
— De ezt nem.
Ott volt benne egy bankszámlakivonat is, amelyet soha nem adtam oda neki.
— Turkáltál az irataim között?
— Mindent elő akartam készíteni az esküvő után.
— Mit előkészíteni?
Larissza elővett egy újabb iratot.
— Egy meghatalmazást.
Elvettem tőle a lapot.
A szöveg gépelt volt.
Alatta az én vezetéknevem szerepelt.
És egy aláírás.
Nagyon hasonlított az enyémre.
De biztosan tudtam, hogy nem én írtam oda.
— Ez nem az én aláírásom.
Gennagyij nem mondott semmit.
— Azt mondtam, hogy ez nem az én aláírásom.
— A dokumentumot még nem használták fel.
Lassan felnéztem rá.
— Tehát tudod, mi ez.
Rájött, hogy hibázott.
Túl későn.
— Meg tudom magyarázni.
— Akkor magyarázd meg.
Sokáig hallgatott.
Aztán Larisszára nézett.
— Nem kellett volna beleavatkoznod.
Elsápadt.
— Ő éppen most lett a feleséged.
— Éppen ezért kettőnkre tartozik.
— Nem — mondta Larissza. — Ez minden nőre tartozik, akivel már korábban is ezt tetted.
Megdermedtem.
— Milyen nőkre?
Gennagyij hirtelen felállt.
— Elég.
Én is felálltam.
— Milyen nőkre, Larissza?
Kinyitotta a bőrönd legalsó rekeszét.
Fényképek feküdtek benne.
Öt darab.
Mindegyiken Gennagyij egy másik idős nő mellett állt.
Nem úgy néztek ki, mint két véletlenül egymás mellé került ismerős.
Az egyik képen fogta a nő kezét.
A másikon egy ünnepi asztalnál ültek együtt.
A harmadikon egy templom előtt álltak.
Felvettem az egyik fényképet.
— Kik ők?
Larissza válaszolt:
— Azok a nők, akikkel apám halála után ismerkedett meg.
— Feleségül vette őket?
— Kettőt biztosan.
Éreztem, ahogy elszáll az erő az arcomból.
— És mi történt velük?
— Az egyikük szinte minden megtakarítását elveszítette.
— És a másikkal?
Larissza elhallgatott.
— Mi történt a másodikkal?
— A családja időben közbelépett.
Gennagyijre néztem.
— Ez igaz?
Élesen válaszolt:
— Senkit sem raboltam ki.
— Akkor mit csináltál?
— Segítettem az embereknek.
— Más nevében?
— Ez a név már régóta az enyém.
Larissza könnyes szemmel felnevetett.
— Hallod magad?
Felé fordult.
— Viktor halála után én ott voltam mellettetek.
— Elloptad az apám életét!
— Segítettem a családotoknak.
— Három hónappal a temetés után megjelentél anyánál, és azt mondtad, hogy gondoskodni fogsz rólunk!
Hol az egyikükre, hol a másikukra néztem.
— Várjatok.
Larissza összeszorította az ajkát.
— Tényleg Viktor halála után jelent meg. Nagyon hasonlított rá. Nagyon. Anya akkor teljesen összetört.
— És?
— Eleinte csak segített. Megjavította a házat. Elvitt az iskolába. Elintézte a hivatalos ügyeket.
Gennagyijre nézett.
— Aztán ott kezdte Viktor nevén bemutatni magát, ahol senki sem ismerte.
— Anyátok miért hagyta?
— Nem hagyta.
Letörölte a könnyeit.
— Amikor rájött, mi történik, kirúgta.
— És utána?
— Eltűnt.
Gennagyij közbevágott:
— Ő maga kérte, hogy menjek el.
— Mert felfedezte az apám nevére felvett hiteleket!
Most már teljes csend lett.
— Hiteleket? — kérdeztem vissza.
Larissza bólintott.
— Apám régi iratait felhasználva a halála után is ügyleteket kötött.
— Ez lehetetlen.
— Akkoriban könnyebb volt. Különösen, ha valaki külsőre szinte teljesen azonos vele, és hozzáfér a dokumentumaihoz.
Gennagyij a tenyerével az asztalra csapott.
Összerezzentem.
— Nem így történt!
Larissza elém állt.
— Akkor mondd el, hogyan.
Ránézett.
Aztán rám.
Majd a bőröndre.
És mintha végre megértette volna, hogy a korábbi történet már nem mentheti meg.
— Viktor tartozott nekem.
Larissza lehunyta a szemét.
Mintha már hallotta volna ezt korábban.
— Mivel?
— A családi vállalkozást együtt indítottuk.
— Egész életedben azt mesélted, hogy könyvelőként dolgoztál.
— Mert így egyszerűbb volt.
Már gyűlöltem ezt a szót.
Egyszerűbb.
Minden „egyszerűbb” volt.
Más neve.
Más múltja.
Más családja.
Más aláírása.
— Amikor Viktor meghalt — folytatta Gennagyij —, minden a feleségére maradt.
— Mert a vállalkozás az ő nevén volt?
— Igen.
— És úgy döntöttél, visszaveszed, ami szerinted téged illet?
— Meg akartam kapni azt, ami az enyém volt.
Larissza kimondta:
— Ezért lettél ő.
Gennagyij hallgatott.
Most már értettem.
Először a hasonlóságát és a másik ember dokumentumait használta fel, hogy visszaszerezze azt, amit ő a sajátjának gondolt.
Aztán rájött, hogy a másik neve más ajtókat is kinyit.
Idővel pedig ez életformává vált.
— És én? — kérdeztem.
Rám nézett.
És először az egész beszélgetés alatt valami fájdalomhoz hasonló jelent meg az arcán.
— Veled más volt.
Majdnem felnevettem.
— Persze.
— Tényleg.
— Akkor miért kellettek az iratok?
— Féltem.
— Mitől?
— Hogy meggondolod magad.
— És ezért készítettél egy meghatalmazást a hamis aláírásommal?
— Nem akartam felhasználni.
— De elkészítetted.
Nem válaszolt.
— Miért kellett a számláimhoz hozzáférned?
— Azt akartam, hogy az esküvő után közös legyen a pénzügyeink kezelése.
— Megkérdeztél?
— Meg akartalak kérdezni.
— Miután mindent előkészítettél?
Lehajtotta a fejét.
Larissza halkan megszólalt:
— Ezért jöttem ma.
Felé fordultam.
— Mikor találtad meg a bőröndöt?
— Tegnap.
— Miért voltál a pincében?
— Összecsukható székeket kerestem az esküvőre.
— És kinyitottad?
— Nem volt bezárva.
— Rögtön megértettél mindent?
Megrázta a fejét.
— Először a fényképeket láttam.
— Ezeket a nőket?
— Igen.
— És aztán?
— A te útleveledet.
Megremegett a hangja.
— Akkor jöttem rá, hogy újra ezt csinálja.
Gennagyij élesen közbeszólt:
— Én nem tettem vele semmit.
Larissza megfordult.
— Akkor miért nem mondtad el neki a valódi nevedet?
Elhallgatott.
És ennyi volt.
Nem a pénz.
Nem a dokumentumok.
Még csak nem is a korábbi nők.
A legnagyobb bizonyíték maga a hazugság volt, amelyre az egész történetünk épült.
Nem Viktorhoz mentem hozzá.
Nem Viktort szerettem meg.
Egy olyan férfihoz mentem feleségül, akit valójában még csak nem is ismertem.
Odafent megszólalt a zene.
Valaki a vendégek közül felnevetett.
Elviselhetetlenül hétköznapi hang volt.
Lenéztem a gyűrűmre.
Lehúztam az ujjamról.
A bőröndre tettem.
— Menjünk fel.
Gennagyij meglepődött.
— Mi?
— Az esküvőnek vége.
— Anna, ne dönts indulattól vezérelve.
— Hetvenkét éves vagyok.
Egyenesen a szemébe néztem.
— Túléltem a férjem halálát, az egyedüllétet és harmincöt év házasságot. Ne magyarázd meg nekem, mit érzek.
Kinyitotta a száját.
De végül nem mondott semmit.
Fent nem meséltem el a vendégeknek a részleteket.
Csak annyit mondtam, hogy komoly dolog történt, és a mulatságnak vége.
A nővérem azonnal megértette, hogy valami baj van.
Odajött.
Megfogta a kezem.
És bevitt a házba.
Larissza velem maradt.
Gennagyij egyedül távozott.
Aznap éjjel szinte egyáltalán nem aludtam.
Az esküvői ruhám a szekrény ajtaján lógott.
A virágok vázákban álltak.
A konyhában még ott volt a torta.
Minden úgy festett körülöttem, mint egy másik ember életének díszlete.
Reggel felhívtam az ügyvédet.
Aztán a bankot.
Majd az illetékes hatóságokat.
A dokumentumokat ellenőrzésre átadtuk.
A történet még annál is bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogy Larissza elmesélte.
Gennagyij valóban hosszú éveken keresztül használta elhunyt rokona nevét különböző helyzetekben.
De nem minden történt ugyanúgy.
Voltak valódi kapcsolatai.
Más esetekben pénzügyi manipuláció is történt.
Legalább egy nő jelentős összeget veszített, miután hozzáférést adott neki a bankszámláihoz.
Ő maga azt állította, hogy a pénzt ajándékba kapta.
A nő gyermekei másképp látták.
Nem akartam megvárni, amíg valaki eldönti, melyik változat az igazság, és melyik kényelmesebb.
Minden hozzáférést megváltoztattam a számláimhoz.
Ellenőriztettem az irataimat.
A lakásomat és a nyaralómat jogilag is további védelemmel láttam el.
Larissza segített.
Eleinte nehéz volt mellette lennem.
Az esküvőre emlékeztetett.
A pincére.
Arra a pillanatra, amikor minden összeomlott.
De idővel megértettem valamit.
Ő hallgathatott volna.
Neki is egyszerűbb lett volna semmit sem mondani.
Akkor az esküvő szépen véget ért volna.
A fényképek csodálatosak lettek volna.
A vendégek boldogan távoztak volna.
Én pedig talán néhány hónappal később aláírtam volna egy újabb papírt, mert bíztam a férjemben.
Egyik este a konyhában ültünk.
— Miért jöttél el egyáltalán az esküvőre? — kérdeztem. — Ha tudtad, milyen ember.
Larissza sokáig a csészéjét nézte.
— Nem tudtam, mit csinál most.
— A múltjáról tudtál.
— Igen.
— Akkor miért nem figyelmeztettél korábban?
— Mert egy évvel ezelőtt felhívott.
Megdermedtem.
— Amikor mi megismerkedtünk?
— Körülbelül akkor.
— Mit mondott?
— Hogy találkozott egy nővel, akit valóban szeret.
Elfordultam.
Még mindezek után is fájtak ezek a szavak.
— És elhitted?
— El akartam hinni.
— Miért?
Rám nézett.
— Mert ő volt az egyetlen felnőtt férfi, aki apám halála után mellettünk maradt.
Bármi történt is.
Ettől a ponttól kezdve a történet már nem volt egyszerű.
Számomra Gennagyij hazug volt.
Larissza számára pedig egy olyan ember, aki ellopta az apja nevét, mégis évekig része maradt a gyerekkorának.
Gyűlölte.
És mégis szerette benne azt az embert, aki valaha volt.
— Tegnap — folytatta — megtaláltam az iratokat, és rájöttem, hogy nem változott meg.
— Ezért döntöttél úgy, hogy tönkreteszed az esküvőt?
— Ezért döntöttem úgy, hogy nem engedem, hogy még egy életet tönkretegyen.
Megfogtam a kezét.
Életemben először.
Néhány héttel később Gennagyij levelet írt nekem.
Igazit.
Kézzel írta.
Mesélt magáról.
Nem Viktorról.
Gennagyijről.
A családjáról.
A testvéréről.
Az irigységről.
Az adósságokról.
Arról, hogyan használta fel először Viktor nevét a halála után.
„Csak egyszer.”
Aztán másodszor.
Majd a név kényelmesebbé vált a sajátjánál.
És az ember lassan eltűnt a másik ember életrajza mögött.
A végén ezt írta:
„De az irántad érzett szerelmem valódi volt.”
Többször is elolvastam ezt a sort.
Korábban talán összetört volna.
Most már nem.
Csak egyszer válaszoltam:
„Az őszinte érzésekhez nincs szükség kitalált névre.”
Többé nem írtam neki.
A házasságot a jogi eljárások lezárása után érvénytelenítették.
Visszaadtam a gyűrűt.
Az esküvői ruhát egy jótékonysági szervezetnek adományoztam.
De az esküvői fényképet megtartottam.
Rajta Gennagyij mellett állok — akkor még „Viktorként”.
Mindketten mosolygunk.
Régen megalázottságot láttam azon a képen.
Most mást látok.
Egy hetvenkét éves nőt, aki még mindig képes volt beleszeretni valakibe.
Ez számomra fontosabbnak bizonyult, mint a férfi hazugságai.
Nem tudta elvenni tőlem a szeretet képességét.
Nem változtatta az életem hátralévő éveit annak okává, hogy mindenkitől elzárkózzak.
Egy évvel később ismét elkezdtem járni a könyvklub találkozóira.
Később beiratkoztam egy festőtanfolyamra.
Ott megismerkedtem egy Pavel nevű férfival.
Amikor meghívott egy kávéra, váratlanul azt kérdeztem:
— Megmutatná az útlevelét?
Néhány másodpercig nézett rám.
Aztán elnevette magát.
— A kávé előtt vagy utána?
Én is elnevettem magam.
Életemben először ez a történet már nem fájt.
Megittuk a kávét.
Semmi grandiózus nem történt.
És ez csodálatos volt.
Nem tudom, lesz-e még egy nagy szerelmem.
Hetvenhárom évesen már nem várok garanciákat az élettől.
De most már biztosan tudok valamit.
Az életkor nem tesz túl öreggé a szerelemhez.
És ugyanígy az életkor nem kötelez arra, hogy elfogadd a hazugságot csak azért, mert félsz attól, hogy ismét egyedül maradsz.
Aznap a vőlegényem lánya egyetlen mondattal tönkretette az esküvőmet.
Először azt hittem, elvette tőlem a boldog befejezést.
Később megértettem:
egyszerűen nem engedte, hogy valaki más hazugsága legyen életem hátralévő részének története.
