— Nem fogja tudni megtenni.
Kristina hangját már közvetlenül a palánknál hallottam.
Makszim nem válaszolt neki azonnal.
Csak rám nézett.
— A döntés továbbra is a te kezedben van.
A jég néhány lépésnyire volt.
Láttam a reflektorok fényének tükröződését a tökéletesen sima felületen.
Három évvel korábban ez a csillogás jelentette számomra az otthont.
Aztán rémálommá vált.
Még mindig emlékeztem a saját esésem hangjára.
Nem a fájdalomra.
Hanem magára a hangra.
A penge éles csikordulására.
Az ütődésre.
Az edző kiáltására.
Aztán a kórház fehér mennyezetére.
Az orvosok óvatosan fogalmaztak.
Először arról beszéltek, hogy újra meg kell tanulnom járni.
Aztán arról, hogy talán visszatérhetek a megszokott fizikai aktivitáshoz.
A versenyekről senki sem beszélt.
Én sem beszéltem többé róluk.
Legalábbis hangosan nem.
— Valeria.
Makszim megérintette a könyökömet.
— Ha nem akarod, elmegyünk.
A próbateremben maradt fehér ruhára néztem.
Kristinára.
A hegemre.
— Nem.
— Mit jelent az, hogy nem?
— Nem megyek el.
Elmosolyodott.
Csak egy kicsit.
Kristina közelebb lépett.
— Erről nem volt szó.
Felé fordultam.
— Miről?
— A korábbi bajnoknőkkel együtt kellene kivonulnod.
— Ki fogok menni.
— Fehérben.
— Nem.
— Van egy meghatározott koncepciója a műsornak.
— Olyan, amelyben a hegemnek kell szórakoztatnia a közönséget?
Megdermedt.
Makszim elővette a telefonját.
— Folytassuk?
Kristina meglátta a kijelzőt.
Megváltozott az arca.
— Felvetted?
— Véletlenül hallottam a beszélgetést.
— Ez magánbeszélgetés volt.
— A feleségemről szólt.
Kristina rám nézett.
— Félreértetted.
Alig tudtam visszafojtani a nevetést.
— A „azt akarom, hogy mindenki lássa a szörnyű lábát” mondat elég egyértelmű.
Elsápadt.
— Ideges voltam.
— Persze.
— Tudod, mekkora a nyomás egy válogató előtt.
— Jobban tudom, mint te.
Ez betalált.
Láttam rajta.
Mert a baleset előtt én voltam az a sportoló, akihez őt hasonlították.
Az idősebb edzők állandóan ezt mondogatták:
„Valeriának más volt a sebessége.”
„Valeria tisztábban tartotta a pályát.”
„Valeria érezte a zenét.”
Éppúgy gyűlöltem ezeket az összehasonlításokat, mint Kristina.
De nem én hoztam létre őket.
— Mindig jobbnak tartottad magad — mondta.
— Nem.
— Még most is.
— Most csak ki akarok menni a jégre.
— Az én gálaműsoromon?
Makszim végre közbelépett:
— A műsor nem a tiéd.
Megfordult.
— Mi?
— A zenei szerkesztés és a koreográfia az én stúdióm tulajdona.
— Én fizettem érte.
— Azért fizettél, hogy a meghatározott fellépéseken használd az adott koreográfiát.
Elhallgatott.
— Ez egy televíziós gála.
— Pontosan.
— Nem adhatod oda Valeriának.
— Nem adok oda semmit.
Rám nézett.
— Tizennégy hónappal ezelőtt készítettem egy külön bemutatóverziót.
Kristina megdermedt.
— Tizennégy?
Most vált a titok valóban titokból nyílt ténnyé.
— Gyakoroltál vele?
— Igen.
— A hátam mögött?
— Ő a feleségem, nem a te sportprojekted.
Kristina felnevetett.
— Tehát egész idő alatt rá pazaroltad az idődet az én felkészülésem helyett?
Makszim úgy nézett a húgára, mintha végre megértett volna valamit, amit korábban nem akart meglátni.
— Ez a baj?
— Nekem válogatóm van!
— Neki pedig volt egy élete a sérülés után.
— Befejezte a pályafutását!
Azt mondtam:
— Ezt nagyon gyakran ismételgeted.
Kristina felém fordult.
— Mert ez az igazság.
— Nem.
Tettem egy lépést a palánk felé.
— Csak abbahagytam a versenyzést.
— Mi a különbség?
— Mindjárt meglátod.
A helyszín egyik munkatársa odalépett Makszimhoz.
— Kezdhetjük?
Rám nézett.
Bólintottam.
Megváltozott a zene.
Az arénában felcsendültek az első hangok.
Az utolsó szünetig ismertem őket.
Makszim még a rehabilitációm idején írta nekem ezt a zenét.
Nem versenyszámnak szánta.
Hanem ígéretnek.
Az első hónapban csak a palánknál álltam.
Aztán megtettem egy kört.
Hat hónap után újra visszahozta a forgásokat.
Kilenc hónappal később végrehajtottam az első valódi ugrásomat.
Utána húsz percig sírtam az öltözőben.
Nem a fájdalomtól.
Hanem azért, mert a testem újra megtette azt, amiről már azt hittem, örökre elvesztettem.
Kimentem a jégre.
Az első másodpercek borzalmasak voltak.
Fények.
Kamerák.
Nézők.
A hegemet a szokásosnál is erősebben éreztem.
Mintha tényleg az egész aréna csak azt figyelné.
Aztán megtettem az első hosszú lépést.
A másodikat.
A harmadikat.
És minden eltűnt.
Csak a zene maradt.
A jég.
A sebesség.
A testem.
Nem a régi.
Más.
De az enyém.
Beléptem az első lépéssorozatba.
A lelátó elcsendesedett.
Nem azért, mert valami hihetetlen történt.
Hanem mert senki sem számított arra, hogy egyáltalán korcsolyázni fogok.
Az első ugrásnál nem kockáztattam.
Egy kisebb dupla.
Tiszta érkezés.
A második nehezebb volt.
Éreztem a lábamban az ismerős feszülést.
De megtartottam.
Aztán egy forgás.
A zene felgyorsult.
És vele együtt eltűnt az elmúlt három év.
Amikor véget ért a szám, néhány másodpercig senki sem reagált.
Aztán az egész aréna felállt.
Erre nem számítottam.
A taps szinte fizikailag borított be.
A jég közepén álltam.
És sírtam.
Nem szépen.
Nem filmszerűen.
Csak sírtam.
A fölöttünk lévő hatalmas kijelzőn közelképet mutattak rólam.
A heg is jól látszott.
És először egyáltalán nem érdekelt.
Kicsúsztam a palánkhoz.
Makszim ölelt meg elsőként.
— Őrült vagy.
— Te adtad nekem a zenét.
— Azt hittem, teszel egy kört.
Felnevettem.
Kristina valamivel távolabb állt.
Sápadtan.
— Szándékosan csináltad ezt.
Ránéztem.
— Nem.
— Elloptad a pillanatomat.
— Nem kértem, hogy azért hívj meg, hogy megalázz.
— Ez az én estém.
— Akkor miért volt szükséged a hegemre ahhoz, hogy a sajátoddá tedd?
Nem válaszolt.
De a történet itt még nem ért véget.
Húsz perccel később Kristinának kellett előadnia a saját főprogramját.
Azt, amelyet Makszim közel egy éven át készített vele.
Bement az öltözőbe.
Aztán hirtelen visszajött.
— Makszim.
— Mi van?
— Megváltoztattátok a zenét.
— Igen.
— Miért?
— Mert többé nem használhatod a versenyre szánt verziómat.
Elsápadt.
— Viccelsz?
— Nem.
— Tíz nappal a válogató előtt?
— Van tartalékprogramod.
— Gyengébb.
— Akkor nem kellett volna azt mondanod az egész csapatnak, hogy „feleslegesen pazarolom az időmet” a saját feleségem rehabilitációjára.
Kristina élesen rám nézett.
— Te kényszerítetted erre?
— Nem.
Tényleg nem kényszerítettem.
A felvétel után az autóban azt kértem Makszintól, hogy ne keverje bele a munkáját.
— Neki magának kell felelnie a szavaiért — mondtam.
Ő azt felelte:
— Nekem pedig felelnem kell azért, amit hagyok megtörténni magam körül.
Ezután saját maga vizsgálta felül a szerződést.
Csak annyit tudtam, hogy joga van az egyik koreográfia használatát visszavonni a hivatalos válogató előtt.
De nem gondoltam, hogy meg is teszi.
— Tönkreteszed a karrieremet — mondta Kristina.
Makszim megrázta a fejét.
— Nem. Vannak edzőid, másik zenéd, tartalékprogramod és saját képességeid.
— Tudod, hogy a főprogram erősebb.
— Tudom.
— Akkor miért csinálod?
Ránézett.
— Mert úgy döntöttél, hogy a munkám éppúgy téged illet, mint az időm.
Elhallgatott.
Eltorzult az arca.
— Mindezek után, amiket tettem…
Makszim félbeszakította:
— Mindezek után, amiket tettél?
Most már ő is felemelte a hangját.
— Szándékosan megaláztál egy embert, aki három éven át tanulta újra, hogyan bízhat a saját lábában.
— Ő mindig a kedvenced volt.
Kellemetlenül éreztem magam.
— Kristina…
— Nem!
Most először tört ki belőle minden.
— Egész gyerekkoromban azt hallgattam, milyen fantasztikus Valeria. Aztán feleségül vetted. Aztán edzeni kezdted. Most pedig még az olimpiai esélyem előtt is megint minden róla szól!
Hát ez volt az.
Nem a heg.
Nem a ruha.
Nem a gála.
Évek óta tartó összehasonlítások.
Hirtelen nem egy gonosz sógornőt láttam.
Hanem egy nőt, aki egész életében megpróbált legyőzni valakit, aki valójában soha nem is vett részt ebben a versenyben.
De ez nem mentette fel.
— Én soha nem kértem, hogy összehasonlítsanak minket — mondtam.
— Neked könnyű ezt mondani. Mindig te nyertél.
— Nem.
Felhajtottam a fekete ruha szélét, és megmutattam a heget.
— Én is veszítettem.
Elfordult.
— Ez nem ugyanaz.
— Természetesen nem. De tudod, mi a közös bennük?
Hallgatott.
— Egyetlen vereség sem ad jogot arra, hogy megalázz valaki mást.
Kristina elment.
Aznap este a tartalékprogramját adta elő.
Nem tökéletesen.
De jól.
A fellépés után nem beszélt velünk.
A következő napokban az egész csapaton belül sportbotránnyá nőtt az ügy.
Voltak, akik szerint Makszim túl keményen járt el.
Mások tudtak a felvételről, és támogatták.
A szövetség nem avatkozott bele a családi konfliktusba, de ellenőrizte a zene és a koreográfia felhasználási jogait.
A szerződés valóban lehetővé tette Makszim számára, hogy ellenőrizze a koreográfia meghatározott változatának használatát.
A válogatót másfél héttel később rendezték meg.
Én nem mentem el.
Nem akartam ismét Kristina történetének részévé válni.
A tartalékprogrammal lépett jégre.
És továbbjutott.
Nem elsőként.
De továbbjutott.
Makszimtól tudtam meg.
— Gratulálsz neki?
— Ha akarja.
Nem akarta.
Eltelt három hónap.
Egy este váratlanul megjelent nálunk.
Makszim nyitott ajtót.
— Kristina?
— Valeriával szeretnék beszélni.
Kimentem.
Egy kis csomagot tartott a kezében.
— Bejöhetek?
Leültünk a konyhában.
Néhány percig egyikünk sem szólalt meg.
Aztán elém tette a csomagot.
Egy fehér ruha volt benne.
Az a bizonyos.
Magasan felvágva.
— Miért hoztad el?
— Nem tudom.
Az asztalt nézte.
— Talán azért, mert többé nem akarom látni.
Nem nyúltam a ruhához.
— Rendben.
Mély levegőt vett.
— Bocsánatot kell kérnem.
Vártam.
— Nem a ruha miatt.
Ez meglepett.
— Hanem miért?
— Azért, mert fel akartam használni a sérülésedet.
Most már figyelmesebben néztem rá.
— Tudtam, hogy nehéz neked.
— Igen.
— És éppen ezért választottam a heget.
— Igen.
Lehunyta a szemét.
— Aljas volt.
Nem könnyítettem meg a dolgát azzal, hogy azt mondom: „Semmi baj.”
Mert baj volt.
— Az volt.
Bólintott.
— Évek óta haragudtam rád.
— Észrevettem.
— Nem azért, mert bármit tettél.
— Hanem mert mindig hozzám hasonlítottak?
— Igen.
Elmosolyodott.
— Ostobaság.
— Nem ostobaság. De igazságtalan.
— Tudom.
Sokáig ültünk csendben.
Aztán váratlanul megkérdezte:
— Félelmetes volt kimenni?
Felnevettem.
— Nagyon.
— Nem látszott.
— Akkor jól működött a kamera.
Ő is elmosolyodott.
— Amikor először ugrottál, azt hittem, elesel.
— Én is.
— Tényleg?
— Teljesen.
Most először nem úgy beszéltünk, mint két rivális, akiket mások állítottak egymással szembe.
Csak két nőként.
Néhány hónappal később Makszim újra elkezdett vele dolgozni.
De már egy új szerződés alapján.
Világosan meghatározott határokkal.
Kristina maga ragaszkodott hozzá.
Én továbbra is edzettem.
Nem azért, hogy visszatérjek a profi sportba.
Rájöttem, hogy nem kell érmekkel bizonyítanom, hogy joggal nevezem magam műkorcsolyázónak.
Néha reggelente kimentem az üres jégre.
Nézők nélkül.
Kamerák nélkül.
Zene nélkül.
És korcsolyáztam.
A heg megmaradt.
A hideg napokon jelentkező fájdalom is.
De többé nem vártam arra, hogy a testem újra „olyan legyen, mint régen”.
Nem lesz olyan.
És nem is kell annak lennie.
Egyik nap egy fiatal sportolónő odajött hozzám edzés közben.
Olyan tizenhat éves lehetett.
Sokáig a lábamat nézte.
Már hozzászoktam.
— Kérdezhetek valamit?
— Persze.
— Ez a baleset után maradt?
— Igen.
— Nem szeretné eltakarni?
A hegemre néztem.
Aztán rá.
— Néha szerettem volna.
— És most?
Elmosolyodtam.
— Most jobban érdekel, hogy vajon hová képes még eljuttatni ez a láb.
Felnevetett.
És visszaszaladt az edzőjéhez.
Este Makszim megkérdezte:
— Mire gondolsz?
Elmeséltem neki.
Bólintott.
— Jó válasz.
— Nekem is tetszik.
A régi fekete ruhazsákra nézett, amely még mindig a szekrényben feküdt.
— Megtartsuk a ruhát?
Elgondolkodtam.
— Igen.
— Miért?
— Emlékeztet arra az estére.
— A visszavágásra?
Megráztam a fejem.
— Nem.
A hegemre néztem.
— Arra a pillanatra, amikor abbahagytam, hogy azért menjek ki a jégre, hogy bebizonyítsam valakinek: nincs velem semmi baj.
Újra azért korcsolyáztam, mert nem azért lettem más, mint régen.
Hanem azért, mert végre abbahagytam azt hinni, hogy a régi önmagam az egyetlen változatom, amely megérdemli a tapsot.
