— A pénz egy része egy olyan céghez került, amely Sloane nevén volt bejegyezve.
Senki sem rám nézett.
Mindenki Sloane-ra nézett.
Ő találta meg elsőként a hangját.
— Ez abszurd.
A vezető jogtanácsos, Marcus Blake arca rezzenéstelen maradt.
— Lehetséges. Éppen ezért nem vonok le következtetéseket.
Caldwell közelebb lépett.
— Milyen más kifizetések?
— Azokat most vizsgálja a belső ellenőrzés.
— Semmit sem írtam alá.
Marcus a táblagépére pillantott.
— Néhány jóváhagyás a te fiókodon keresztül történt.
— Akkor feltörték a fiókomat.
— Lehetséges.
Tetszett, hogy Marcus ugyanazzal az egyetlen szóval válaszolt.
Lehetséges.
Nem hangzottak el látványos vádak a tömeg előtt.
Csak a tények.
A tanács elnöke, Arthur Gaines a vendégek felé fordult.
— Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem a történtek miatt. Ez egy belső vállalati ügy. A bankett folytatódik.
Természetesen addigra már senki sem a bankettre gondolt.
Caldwell rám nézett.
— Te készítetted elő az egészet.
Megráztam a fejem.
— Nem.
— Ne hazudj.
— Csak sürgősségi szavazást készítettem elő, miután nyilvánosan megparancsoltad, hogy dobjanak ki arról a rendezvényről, amelyet az a vállalat szervez, amelyben enyém a legnagyobb szavazati joggal rendelkező részvénycsomag.
— A mi vállalatunk.
Ez a szó.
A miénk.
Majdnem elmosolyodtam.
— Érdekes, hogy éppen most jutott eszedbe.
Az anyja közbeszólt:
— Serafina, hagyd abba a férjed megalázását.
Felé fordultam.
— Egy vizes ruhában állok.
A lábam mellett heverő gyűrűre mutattam.
— A gyűrűm a földön fekszik.
Aztán arra a biztonsági őrre néztem, akinek Caldwell öt perccel korábban megparancsolta, hogy vezessen ki.
— És még mindig engem próbálnak meggyőzni arról, hogy én alázok meg másokat.
Az anyósa kinyitotta a száját.
De nem talált választ.
Sloane megszólalt:
— Tényleg rosszul lettem. Caldwell csak segíteni próbált.
Ránéztem.
— Már nem a vonatról és nem a helyről beszélünk.
Önmagamat is meglepett az asszociáció.
Talán azért, mert a megalázás mindig ugyanúgy fest, amikor arra kényszerítenek, hogy húzódj félre, hogy valaki másnak kényelmesebb legyen.
— A kifizetésekről beszélünk — fejeztem be.
Marcus felemelte a kezét.
— Ezekről sem kell még nyilvánosan beszélnünk.
— Egyetértek.
Caldwell elmosolyodott.
— Látod? Semmid sincs.
Arthur ránézett.
— Caldwell, nem a kifizetések miatt függesztettek fel.
Elhallgatott.
— Hanem miért?
— A körülmények összessége miatt.
— Milyen körülményeké?
— Ma este megpróbáltad a vállalati biztonsági szolgálatot arra használni, hogy mindenféle alap nélkül eltávolíts egy többségi részvényest a saját vállalatának rendezvényéről.
— Jelenetet rendezett.
Arthur a ruhámra nézett.
— A rendelkezésünkre álló tanúvallomások szerint nem ő kezdte a jelenetet.
Sloane elsápadt.
Néhány vendég még mindig a közelben állt.
Az egyikük felemelte a telefonját.
Azonnal megszólaltam:
— Kérem, ne filmezzenek.
A férfi leengedte a telefonját.
Nem akartam a saját házasságomból virálisan terjedő látványosságot csinálni.
Még akkor sem, ha Caldwell éppen ezt tette.
Marcus odalépett hozzám.
— Külön kell beszélnünk.
— Most?
— Igen.
— A kifizetésekről?
Bólintott.
Egy kisebb, a terem mellett lévő tárgyalóba mentünk.
Arthur velünk tartott.
Caldwell megpróbált utánunk jönni.
Marcus megállította.
— Egyelőre nem.
— Én vagyok a vezérigazgató.
Arthur nyugodtan válaszolt:
— Már csak ideiglenesen.
Az ajtó bezárult.
Leültem.
Csak ekkor vettem észre, hogy remegnek az ujjaim.
Arthur egy pohár vizet tett elém.
— Jól vagy?
— Nem.
Bólintott.
— Normális válasz.
Marcus kinyitotta a laptopját.
— Három kifizetést találtunk az elmúlt nyolc hónapban.
— Sloane cégének?
— Egy olyan vállalatnak, amelyben ő van feltüntetve tényleges kedvezményezettként.
— Mennyi?
Megmondta az összeget.
Lassan letettem a poharat.
— Mire?
— Stratégiai és kapcsolattartási tanácsadási szolgáltatásokra.
— Van szerződésünk?
— Van.
— Ki hagyta jóvá?
Marcus Arthurra nézett.
— Caldwell.
— Egyedül?
— Egy bizonyos értékhatárig jogosult az ilyen kiadásokat jóváhagyni.
— De miért titkolta el?
— Szó szerint véve nem titkolták el.
— Akkor miért csak most tudunk róla?
— Mert a szerződést egy kisebb leányvállalaton keresztül kötötték meg, nem a központi irodán keresztül.
Lehunytam a szemem.
— Legális?
— Lehetséges.
Megint.
— De?
— Vannak kérdések.
— Milyenek?
— Az ár az átlagosnál magasabb.
— Még?
— Az elvégzett munkáról szóló jelentések nagyon általánosak.
— Még?
Marcus habozott.
— Két kifizetés közvetlenül egy ingatlanvásárlás előtt történt.
Ránéztem.
— Milyen ingatlan?
— Egy Tribeca-i lakás.
Megfagyott bennem valami.
Caldwell az elmúlt hónapokban állandóan „megbeszéléseken” maradt sokáig.
Egyszer azt mondta, hogy a projekt éjszakai munkameneteket igényel.
— Kinek a nevén van a lakás?
— Sloane cégének nevén.
— A cég vásárolta?
— Igen.
— A tőlünk származó pénzből?
— Közvetlen kapcsolatot nem állíthatunk. A pénz más bevételekkel keveredik.
Helyes.
Bizonyíték nélkül nem vonhatunk le következtetéseket.
De az egybeesés kellemetlen volt.
— Van még valami?
Arthur megszólalt:
— Serafina, előbb meg kell kérdeznem valamit.
— Mit?
— Tudtál a kapcsolatukról?
Ránéztem.
— Tudtam, hogy történik köztük valami.
— Bizonyíték?
— Nem.
— Akkor miért mondtad ma azt, hogy „ágytárs”?
— Mert láttam az üzeneteket.
Marcus felemelte a fejét.
— Milyen üzeneteket?
— A családi tableten.
— Elmentetted őket?
— Nem.
Megráztam a fejem.
— És nem is akartam a saját házasságomból büntetőügyet csinálni.
— Mi állt bennük?
— Semmi olyan egyértelmű, hogy őszintén azt mondhattam volna: viszonyuk van.
— De?
— „Hiányzik a tegnap este.” „Ezúttal maradj tovább.” Egy fénykép két pohárról egy olyan lakásból, amelyről nem tudtam.
Arthur kifújta a levegőt.
— Értem.
— Nem.
Ránéztem.
— Éppen az a baj, hogy semmi sem érthető.
Dühöt éreztem.
De még inkább fáradtságot.
— Azt akarom, hogy az audit a válástól függetlenül folytatódjon.
Marcus bólintott.
— Így lesz.
— Még akkor is, ha kiderül, hogy valóban szeretők, ez önmagában nem jelenti azt, hogy minden kifizetés törvénytelen.
— Így van.
— És ha a kifizetések szabályosnak bizonyulnak…
— Rögzíteni fogjuk.
— Rendben.
Felálltam.
— Most pedig magyarázzák el a házat.
Arthur összeráncolta a homlokát.
— A házat?
— Az imént az egész terem előtt kijelentettem, hogy egy vagyonkezelői alaphoz tartozik.
Marcus most először elmosolyodott.
— Mert valóban így van.
— Tudom.
— Akkor mit kell magyarázni?
— Ott maradhat az anyja?
— Most éjjel senkit sem fogunk kilakoltatni.
Köszönöm.
Pontosan ezt nem akartam.
A harag hevében nagyon könnyű azt mondani:
„Vigyék el a házat.”
De az emberek nem bútorok.
— Akkor mit csinál a biztonsági szolgálat?
— Nyilvántartásba veszi a vagyonkezelői alaphoz és a vállalathoz tartozó vagyontárgyakat, és megakadályozza a tárgyak elszállítását, amíg nem tisztázódik a helyzet.
— Az autók?
— Kettő a vállalat tulajdona. Egy pedig lízingkonstrukcióban van.
— Tehát egyszerűen visszakerülnek a vállalati tulajdonoshoz?
— Igen.
— Caldwell személyes tárgyai?
— Azokat nem érintik.
— Jó.
Arthur rám nézett.
— Meglepően nyugodt vagy.
A tönkrement ruhámra pillantottam.
— Tíz éven át készültem arra, hogy ne sírjak emberek előtt.
Nem mondott semmit.
Visszatértünk a terembe.
Caldwell már nem volt ott.
Sloane sem.
Az anyósa maradt.
Odajött hozzám.
— Elégedett vagy?
— Nem.
— Tönkretetted a saját férjedet.
— Az igazgatótanács függesztette fel ideiglenesen.
— Miattad.
— A tettei miatt.
— Mindig irigyelted őt.
Felnevettem.
— Mire?
— A sikerére.
Ez valóban meglepett.
— Tényleg azt gondolja, hogy mindezt ő egyedül építette fel?
Úgy nézett rám, mintha már maga a kérdés is sértő lenne.
— Természetesen.
— Nem ismeri a vállalat történetét?
— A fiam birodalommá változtatta.
— Jó operatív vezető.
Nem akartam dühből átírni az igazságot.
Caldwell valóban tehetséges volt.
Éppen ezért fájt ennyire az egész.
— De az alapokat az apám teremtette meg.
Pislogott.
— Micsoda?
— Az első három ingatlan a családom alapjába került.
— Caldwell azt mondta…
— Tudom, mit mondott Caldwell.
Megváltozott az arckifejezése.
— És a részvények?
— Apám halála után az ellenőrző részesedés hozzám került.
— Miért nem beszéltetek erről soha?
— Mert nem akartam a nyilvánosság előtt szerepelni.
— Tehát te mindvégig…
Nem fejezte be.
— Igen.
— És Caldwell?
— A vezérigazgatói pozíciót az igazgatótanácson keresztül kapta.
— Miattad?
Elgondolkodtam.
— Eleinte az én ajánlásom miatt.
Igaz volt.
— Később a tanács többször is saját döntésével erősítette meg.
Ez is igaz volt.
Nem akartam elvenni tőle a valódi érdemeit csak azért, mert elárult engem.
Az anyósa lassan leült.
— Erről soha nem beszélt.
— Talán jobban tetszett neki az a változat, amelyben én egyszerűen csak a feleség vagyok.
A teremre néztem.
— Talán önnek is.
Aznap éjjel nem mentem haza.
Egy hotelben szálltam meg.
Egy órával később felhívott a nővérem.
— Láttam a videót.
— Már?
— Valaki feltöltött egy részletet a gyűrűről.
Lehunytam a szemem.
— Nagyszerű.
— Jól vagy?
— Nem tudom.
— Menjek?
— Ne.
— Biztos?
Ránéztem az ágyra.
Hatalmas szoba.
Üres.
— Igen.
Ezúttal még számomra is hiteltelenül hangzott a válasz.
A nővérem ennek ellenére eljött.
Melegítőt és sajttortát hozott.
— Azt mondtad, ne jöjjek.
— Úgy döntöttem, hogy tévedtél.
— Utállak.
— Tudom.
Átöltöztem.
A fekete ruhát a fürdőszobában hagytam.
A nővérem megnézte a foltot.
— Ki lehet szedni.
— Valószínűleg.
— Ki akarod dobni?
— Nem.
Meglepődött.
— Miért?
— Még nem tudom.
Másnap reggel kezdődött az igazi káosz.
A sajtó.
Az igazgatótanács.
Az ügyvédek.
Az alkalmazottak.
A részvényesek.
Ethan a kommunikációs osztályról hat óra negyvenkor hívott.
— Szükségünk van egy nyilatkozatra.
— Nem.
— Már van videó.
— Akkor annál inkább.
— A piac három óra múlva nyit.
Felültem az ágyban.
— Csak azt mondd, hogy a vállalat belső vizsgálatot folytat, a vezérigazgatót az igazgatótanács határozata alapján ideiglenesen felfüggesztették, és a működés zavartalanul folytatódik.
— És az okok?
— Nem kommentáljuk.
— A magánéleti helyzet?
— Nem kommentáljuk.
— Sloane?
— Nem kommentáljuk.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
— Köszönöm.
— Ethan?
— Igen?
— Semmilyen utalás arra, hogy ez „családi vita”.
— Értettem.
Mert általában pontosan így hatástalanítanak egy nőt.
Mindent érzelmi kérdéssé változtatnak.
Féltékeny.
Megbántották.
Bosszút akar.
Aztán ha később pénzügyi dokumentumok kerülnek elő, már senki sem emlékszik arra, hogy kezdetben hisztérikusnak nevezték.
Két nappal később Caldwell találkozót kért.
Beleegyeztem.
Az ügyvédeink jelenlétében.
Nyakkendő nélkül érkezett.
Úgy nézett ki, mint aki nem aludt.
Leült velem szemben.
— Elégedett vagy?
Majdnem elnevettem magam.
Ugyanaz a kérdés, amit azok tesznek fel, akik meg vannak győződve róla, hogy a következmények csak azért léteznek, mert valaki bosszút akart állni.
— Nem.
— Megkaptad a vállalatot.
— Az már amúgy is az enyém volt.
Megfeszült az állkapcsa.
— Felfogod, mit teszel a karrieremmel?
— Nem én utaltam pénzeket Sloane cégének.
— Legálisak.
— Akkor az audit ezt meg fogja mutatni.
— Tudod, hogy néz ki egy felfüggesztés.
— Igen.
— Még ha vissza is helyeznek, a hírnevem tönkrement.
— Akkor erre kellett volna gondolnod, mielőtt megparancsoltad a vállalati biztonsági szolgálatnak, hogy dobja ki a legnagyobb részvényest a saját rendezvényéről.
Lesütötte a szemét.
— Dühös voltam.
— Miért?
— Megaláztad Sloane-t.
— Ő öntötte rám a bort.
— Véletlenül.
— Rendben.
Nem akartam azon vitatkozni, mi volt a szándéka.
— Tegyük fel, hogy véletlenül. Miért én lettem azonnal a hibás?
Hallgatott.
— Miért nem kérdeztél meg?
— Mert…
Szünetet tartott.
— Mert azt mondta, hogy meglökted.
Ez új volt.
— Ezt mondta?
— Igen.
— Tanúk előtt?
— Nekem.
— Mikor?
— Egy másodperccel azelőtt, hogy odamentünk.
Az ügyvédre néztem.
Látványosan nem jegyzetelt semmit, de megjegyezte.
— És a kamerák?
Caldwell elsápadt.
— Milyen kamerák?
— A bankettteremben.
Elfordította a tekintetét.
Most már értettem.
— Még nem láttad a felvételt.
— Nem.
— Én sem.
Még aznap az ügyvédeink kérték a hotel biztonsági felvételeinek megőrzését.
Amikor megkaptuk, minden sokkal egyszerűbbé vált.
Sloane valóban kissé elfordította a csuklóját, és az italospohár tartalmát felém öntötte.
Lehetett vitatkozni azon, hogy szándékos volt-e.
De egyvalami biztosan nem történt:
nem löktem meg.
Hazudott Caldwellnek.
Elégtételt vártam.
Nem kaptam.
Mert most egy másik kérdés merült fel.
Miért hitt neki azonnal?
Az audit hat hétig tartott.
És sokkal kevésbé volt filmszerű, mint amire mindenki számított.
Nem találtak ellopott milliókat egy bőröndben.
Nem találtak titkos offshore szigetet.
Valami más derült ki.
Caldwell valóban jóváhagyta Sloane cégének szerződéseit.
A munkák egy részét ténylegesen elvégezték.
De a személyes kapcsolat feltárására vonatkozó eljárásokat nem tartották be.
És a kapcsolat létezett.
Nem csak romantikus természetű volt.
Négy hónappal a bankett előtt Caldwell arról tárgyalt vele, hogy a vállalatunktól való távozása után részesedést szerezhetne a tanácsadói vállalkozásában.
Vagyis fennállt egy jövőbeni potenciális pénzügyi érdekeltsége.
Ezt nem tárta fel.
Ráadásul az auditorok több olyan kiadást is találtak, amelyeket üzleti költségként könyveltek el, miközben nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték arra, hogy valóban üzleti céljuk volt.
Szállodák.
Utazások.
Éttermek.
Sloane később azt állította, hogy a találkozók egy része valóban munkával kapcsolatos volt.
Ezt bizonyos dokumentumok alátámasztották.
Mások nem.
Az igazgatótanács nem akart ügyésznek tűnni.
Más kérdést vizsgált:
maradhat-e egy ilyen számú, fel nem tárt összeférhetetlenséggel rendelkező ember egy nyilvánosan működő vállalatcsoport vezérigazgatója?
A válasz nem lett.
Caldwellt elbocsátották.
Ezúttal már hivatalosan is.
Nem én.
A tanács.
Tizenkét szavazattal kettő ellenében.
A szavazás után Arthur felhívott.
— Megszületett a döntés.
A hotel konyhájában ültem.
— Értem.
— Tudni akarod az eredményt?
— Nem.
— Serafina.
— Igen?
— Te azért még vállalod az ideiglenes vezérigazgatói posztot?
Majdnem félrenyeltem a kávét.
— Nem.
— Miért?
— Mert egy vállalat tulajdonosának lenni és egy vállalatot vezetni két különböző dolog.
— A tanács téged fontolgat.
— Akkor ne tegye.
Felnevetett.
— Rendben.
Ideiglenes vezetőt neveztünk ki az operatív részlegről.
Olyan embert, aki valóban ismerte az üzletet.
Ez nem az a történet volt, amelyben a feleség leveszi a magas sarkú cipőjét, és hirtelen kiderül róla, hogy ő a világ legnagyszerűbb vezérigazgatója.
Nem volt szükségem Caldwell székére ahhoz, hogy bizonyítsam a saját értékemet.
A saját helyemen ültem.
Részvényesként.
A stratégiai bizottság tagjaként.
Olyan emberként, aki többé nem volt hajlandó elrejteni a szerepét egy férfi hiúsága kedvéért.
A válás rosszabb volt, mint az audit.
A pénz szinte soha nem a legfájdalmasabb része.
A többi az.
A fényképek.
A családi ünnepek.
A tíz évvel korábbi üzenetek.
A ház, ahol egykor függönyt választottál, most pedig az ügyvéd megkérdezi:
„Kié ez az asztal?”
A Greenwichben álló birtok valóban a családi vagyonkezelői alaphoz tartozott.
De nem tettem ki Caldwellt és az anyját az éjszaka közepén.
Az anyja egy megállapodás alapján ideiglenesen ott maradhatott.
Ésszerű határidőt kapott a költözésre.
Eleinte hosszú üzenetet küldött.
Így kezdődött:
„Mindazok után, amit a családunk tett érted…”
Csak ezt az egy sort olvastam el.
Aztán töröltem.
Két hónappal később felhívott.
— El kell vinnem az étkészletet.
— Melyiket?
— A nagymamámét.
— Az öné?
— Igen.
— Akkor természetesen.
Elhallgatott.
Valószínűleg ellenállásra számított.
— És ennyi?
— Mi más?
— Azt hittem, visszatartod.
— Miért tartanám meg az ön étkészletét?
Halkan azt mondta:
— Borzalmas voltam veled.
Ez meglepett.
— Igen.
Még nevetett is egyet.
— Mondhattad volna finomabban.
— Mondhattam volna.
— Nem értettem, hogy a vállalat…
— Nem a vállalatról van szó.
— Tudom.
Szünet.
— Azt hiszem, egyszerűbb volt téged élősködőnek tekintenem.
— Miért?
— Mert akkor Caldwell sikere az én sikerem is volt.
Nem válaszoltam.
— Ha elismerem, hogy te adtad meg neki a kezdőlökést…
Kifújta a levegőt.
— Akkor megváltozik az egész történet.
— Az embereknek nem kell egy kényelmes történetváltozatban élniük.
— Most már értem.
Abban a pillanatban nem bocsátottam meg neki.
De megengedtem, hogy elvigye az étkészletet.
Néha ennyi is elég.
Sloane-nal hét hónappal később véletlenül találkoztam.
Egy ügyvédi iroda előcsarnokában.
Megállt.
Én is.
— Serafina.
— Sloane.
Másképp nézett ki.
Tökéletes frizura nélkül.
Győzedelmes mosoly nélkül.
Csak egy nő volt.
— Bocsánatot kell kérnem.
— A bor miatt vagy a férjem miatt?
Összerezzent.
— Mindenért.
— Nem kell.
— Én szeretném.
Az órámra néztem.
— Akkor mondd.
Nyelt egyet.
— Azt mondta, hogy külön élnek.
Majdnem elmosolyodtam.
— Aznap reggel együtt reggeliztünk.
Lehunyta a szemét.
— Értem.
— Mit mondott még?
— Hogy a házasság csak papíron létezik.
— Egy hónappal később volt a házassági évfordulónk.
— Ezt most már tudom.
Rám nézett.
— Ostoba voltam.
— Nem.
Megráztam a fejem.
— Felnőtt nő voltál, aki meghozta a saját döntéseit.
Bólintott.
— Jogos.
— És nem fogok úgy tenni, mintha minden felelősség Caldwellt terhelné.
— Köszönöm.
— Ez nem bók.
— Tudom.
Hirtelen megkérdezte:
— Gyűlölsz?
Elgondolkodtam.
— Nem.
— Miért?
— Mert ehhez túl sok energiára lenne szükség.
Elmosolyodott.
— Ez is jogos.
Elváltunk egymástól.
Ölelés nélkül.
Női barátság nélkül.
Tündérmesébe illő összefogás nélkül egy rossz férfival szemben.
Egyszerűen csak két nő voltunk, akik végre abbahagyták, hogy részt vegyenek az ő történetváltozatában.
Egy évvel később a vállalat ugyanazt a jótékonysági bankettet rendezte meg.
Sokáig nem akartam elmenni.
Aztán meggondoltam magam.
Miért kellene még ezt a termet is átengednem neki?
Egy másik fekete ruhát vettem fel.
Nem azért, mert a régit nem lehetett volna megmenteni.
A vegytisztítás szinte teljesen kiszedte a foltot.
A régi ruha otthon lógott.
Megtartottam.
Az este elején Arthur odalépett hozzám két pohárral.
— Víz.
Felnevettem.
— Nagyon előrelátó.
— A bor mostanra ideges ticet vált ki az igazgatótanácsból.
Ugyanazoknál a márványoszlopoknál álltunk.
— Serafina?
— Igen?
— Megbántad valaha, hogy telefonáltál?
A teremre néztem.
— Nem.
— Még a következményeket sem?
— A következményeket sajnálom.
— Mi a különbség?
— Hatalmas.
Elgondolkodtam.
— Sajnálom, hogy tíz év így ért véget. Sajnálom, hogy az a férfi, akit szerettem, képes volt nyilvánosan egy másik ember hazugságát választani anélkül, hogy megkérdezett volna. Sajnálom, hogy az alkalmazottak egy válság közepén elveszítették a vezetőjüket.
Arthur bólintott.
— De a telefonhívást?
— Nem.
Valójában azon az estén nem „vettem el” Caldwelltől a vállalatot.
Nem kobozhattam el az életét.
Nem nyomtam meg valami varázslatos bosszúgombot.
Mindössze egy dolgot tettem:
abbahagytam, hogy megvédjem őt attól a rendszertől, amelynek én magam is segítettem hatalmat adni neki.
A többit elintézte az igazgatótanács.
A szabályok.
Az audit.
A szerződések.
A tények.
És kiderült, hogy a hallgatásom nélkül valóban sokkal nehezebb volt számára továbbra is annak az embernek látszania, akinek éveken át mutatta magát.
Felemeltem a pohár vizet.
A márványpadlón már régen nem hevert a gyűrűm.
A bor eltűnt a ruháról.
A vállalat túlélte a botrányt.
Én pedig végre megértettem valamit, amit sokkal korábban kellett volna.
A szeretet rávehet arra, hogy támogass valakit, amikor nehéz helyzetben van.
De nem kötelessége arra kényszerítenie, hogy láthatatlanná válj azért, hogy ő nagyobbnak tűnjön.
