A saját ajtómról készült fényképet néztem, és képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet.
Vörös tégla.
Egy kis előtető.
Egy cserép hervadó muskátli, amit már egy hete készültem kidobni.
Nem lehetett tévedés.
Ez volt az otthonom.
— Ki küldte ezt?
Daniel kinyújtotta a kezét.
— A telefont.
Ösztönösen a mellkasomhoz szorítottam.
— Nem.
Rám nézett.
— Emma.
— Nem ismerem magát.
— Éppen ezért nem azt kérem, hogy bízz bennem.
— Akkor mit kér?
— Hogy ne csinálj semmi ostobaságot.
Alex halkan megszólalt:
— Add ide, hadd nézzem meg a számot.
Habozva bár, de végül odanyújtottam a telefonomat.
Daniel nem vette el.
Csak rápillantott a kijelzőre.
— Ismeretlen?
— Igen.
— Írtak már korábban?
— Nem.
— Válaszoltál?
— Nem.
— És ne is válaszolj.
Kinnt az ablakon túlra néztem.
Az igazi taxi már rég mögöttünk maradt.
— Mi a fene történik egyáltalán?
Daniel hátradőlt az ülésen.
— Ma este eltűntek bizonyos dokumentumok az egyik irodánkból.
— De azt mondta, hogy egy ember tűnt el.
— Először a dokumentumok.
— És utána?
Alex közbeszólt:
— Aztán eltűnt az az ember is, aki megpróbálta közölni velünk, ki vitte el őket.
Felé fordultam.
— Milyen értelemben tűnt el?
— Nem lehet elérni.
— A rendőrség?
Daniel válaszolt:
— Már értesítettük őket.
Ez valamelyest megnyugtatott.
Nagyon kicsit.
— Akkor miért maguk foglalkoznak vele?
— Mert az ellopott iratok a céghez kapcsolódnak.
— És?
Rám nézett.
— És mert aki elvitte őket, azt hiheti, hogy tanú vagy.
Eszembe jutott a férfi.
Sötét kabát.
Vizes haj.
Udvarias hang.
„Hölgyem, meg tudná nyitni az archívumot? Mr. Holland elfelejtette hozzáférést hagyni nekem.”
Még csak ellenőrizni sem ellenőriztem.
Mert magabiztosan beszélt.
— De én semmit sem láttam.
— Láttad őt.
— Még a nevét sem tudom.
— Erről ő nem tud.
Logikus volt.
És ijesztő.
Újra az üzenetre néztem.
— Honnan tudják a címemet?
Alex keserű mosollyal felelt:
— A cégünknél dolgozol.
— Ez nem válasz.
— A személyzeti nyilvántartásban szerepel a címed.
Danielre néztem.
— Tehát valaki belülről?
Nem válaszolt azonnal.
— Lehetséges.
Az autó letért a főútról.
— Hová megyünk?
— Egy szállodába.
— A magukéba?
— Nem.
Ez meglepett.
— Miért nem a sajátjukba?
Alex válaszolt:
— Mert ha tényleg a cégen belül van a probléma, akkor az utolsó hely, ahová el kellene vinnünk téged, éppen a saját szállodánk.
Néztem őket, és próbáltam összeilleszteni a két képet.
A Moretti fivérek, akikről az irodai pletykák szóltak.
Az emberek, akikről a kollégák suttogva beszéltek a liftben.
És ez a két férfi, akik most teljesen ésszerűen magyarázták, miért nem akarnak a saját szállodájukba vinni.
— Tényleg olyan veszélyesek, mint mondják?
Alex felnevetett.
Daniel lehunyta a szemét.
— Most ne.
— Csak kíváncsi vagyok.
— Miért?
— Mert véletlenül beszálltam magukhoz az autóba, és most kiderül, hogy talán ez volt a nap legjobb hibája.
Alex a bátyjára nézett.
— Kedvelem.
Daniel nem reagált.
A szálloda kicsi volt.
Semmi márványból készült előcsarnok.
Semmi fekete öltönyös biztonsági őr.
Egyszerű üzleti hotel.
Daniel szállt ki elsőként.
— Maradj az autóban.
— Miért?
— Amíg ellenőrizzük a bejáratot.
— Maga mindig ilyen?
— Milyen?
— Parancsolgató.
Alex elvigyorodott.
— Mindig.
Néhány perccel később felmentünk a hatodik emeleti szobába.
Alex felhívott valakit, és megkérte, hogy hozzanak száraz ruhát.
Felháborodtam:
— Nincs szükségem ruhára.
A vizes ujjamra nézett.
— De van.
Daniel az ablak mellett állt, a telefonjával a kezében.
— Mi történt?
Megfordult.
— Rendőrök vannak a házadnál.
— Micsoda?!
Felugrottam.
— Ki hívta őket?
— A szomszéd.
— Miért?
— Két férfit látott a bejárat közelében.
Remegni kezdett a kezem.
— Bementek?
— Nem.
— Miért?
— Úgy tűnik, rád vártak.
Le kellett ülnöm.
Most már szinte semmi kétségem nem maradt.
— Beszélni akarok a rendőrséggel.
— Fogsz — mondta Daniel.
— Most.
— Már szervezik a hívást.
Tíz perccel később kapcsolatba lépett velem egy nyomozó.
Thomas Riverának hívták.
Nem úgy viselkedett a Moretti fivérekkel, mintha ők lennének a város urai.
Ez tetszett.
— Walker kisasszony, mondjon el mindent attól a pillanattól kezdve, hogy egyedül maradt az irodában.
Elmeséltem mindent.
A férfit.
Az archívumot.
A mappát.
A taxit.
Az üzenetet.
Rivera megkérdezte:
— Le tudja írni a férfit?
— Igen.
— A fényképe alapján felismerné?
— Azt hiszem.
— Rendben.
Aztán megkérdezte:
— Miért nyitotta meg az archívumot?
Ettől úgy éreztem magam, mint egy idióta.
— Azt mondta, hogy Mr. Hollanddal dolgozik.
— Ellenőrizte?
— Nem.
— Miért nem?
Behunytam a szemem.
— Mert haza akartam menni.
— Értem.
Nem ítélkezett.
Csak feljegyezte.
A beszélgetés után Daniel azt mondta:
— Ne hibáztasd magad.
Ránéztem.
— Most először mondott valami teljesen normálisat.
Alex felhorkant.
Daniel nem törődött vele.
Egy órával később új információ érkezett.
A kamerafelvételek alapján azonosították a férfit.
Michael Raines.
A Moretti egyik leányvállalatának pénzügyi igazgatóhelyettese.
Párszor már láttam.
Mindig drága öltönyt viselt.
Mindig mosolygott.
— Miért lopná el a dokumentumaikat?
Alex válaszolt:
— Egyelőre nem tudjuk.
— Mi volt a kék mappában?
Daniel végre leült velem szemben.
— Egy építési projekttel kapcsolatos szerződések.
— És?
— Egy belső ellenőrzés gyanús pénzmozgásokat talált.
— Lopás?
— Lehetséges.
— A maguk pénze?
— A cég pénze.
Óvatosan fogalmazott.
Megértettem, miért.
Még semmit sem bizonyítottak.
— Raines tudott az ellenőrzésről?
— Most úgy tűnik, igen.
— És Mr. Holland?
Mindketten elhallgattak.
Megfeszültem.
— Mi az?
Daniel megkérdezte:
— Biztosan láttad Hollandot kilenc óra után?
— Igen.
— Visszajött?
— Igen.
— Egyedül?
Elgondolkodtam.
— Nem tudom.
— Mit csinált?
— Bement az irodájába.
— Aztán?
— Nem láttam.
Alex felállt.
— A fenébe.
— Mi az?
— Holland azt mondta a biztonsági szolgálatnak, hogy nyolc negyvenkor elment.
Az órámra néztem.
— Hazudik.
Daniel már telefonált valakinek.
Néhány perccel később még rosszabb lett a helyzet.
A parkoló kamerája rögzítette Holland autóját.
Az valóban 20:41-kor hagyta el a parkolót.
Holland azonban 21:08-kor a hátsó bejáraton keresztül visszatért az épületbe.
Autó nélkül.
A szomszédos utca felől.
— Miért?
— Ezt most próbálják kideríteni.
Eszembe jutott még egy részlet.
— Várjanak.
Mindketten rám néztek.
— Amikor Michael megkért, hogy nyissam meg az archívumot, volt nála belépőkártya.
— Akkor miért volt szüksége rád?
Megdermedtem.
Pontosan.
Ha magas beosztású alkalmazott volt, egyáltalán miért kellettem én?
— Azt mondta, hogy nem működik a kártyája.
Daniel megkérdezte:
— Te a sajátoddal nyitottad ki?
— Igen.
Csend lett.
— Mi az?
Alex lassan megszólalt:
— Akkor a belépési naplóban a te neved fog szerepelni.
Mintha fejbe vágtak volna.
— Micsoda?
— Az archívumot a te kártyáddal nyitották ki.
— De…
Most már kezdett összeállni minden.
— Azt akarta, hogy úgy tűnjön, mintha én mentem volna be?
Daniel bólintott.
— Lehetséges.
Egész testemben megfagytam.
— Tehát nem azért vagyok érintett, mert véletlenül tanú lettem.
— Nem.
— Csapdát állítanak nekem.
— Úgy tűnik.
Felálltam.
— Én csak egy titkárnő vagyok.
— Az ilyen dolgokhoz ez még kényelmesebb is — mondta Alex.
— Köszönöm.
— Nem úgy értettem…
— Nagyon megnyugtató.
Daniel a testvérére nézett.
Alex felemelte a kezét.
— Hallgatok.
Másnap a rendőrség arra kért, hogy menjek be hivatalos vallomást tenni.
Daniel felajánlotta, hogy elvisz.
Elutasítottam.
— Miért?
— Mert nem akarok két Moretti között megjelenni a rendőrségen.
Alex felnevetett.
— Ésszerű.
— Hívok egy taxit.
Mindketten rám néztek.
Én is felismertem, mennyire abszurd.
— Rendben. Nem taxit.
A nyomozóval mentünk.
A kapitányságon fényképeket mutattak.
Határozottan rámutattam Michael Rainesre.
Aztán megláttam Hollandot.
— Ő biztosan ott volt az irodában kilenc után.
Rivera megkérdezte:
— Biztos benne?
— Száz százalékig.
— Beszéltek?
— Megkérdezte, miért vagyok még ott.
— Mit válaszolt?
— A jelentésemet fejezem be.
— Látta a táskáját?
— Igen.
— A telefonját?
— Valószínűleg.
— Hol volt később?
— Nem tudom.
A nyomozó ezután elém tett egy kinyomtatott dokumentumot.
— Felismeri?
Az alkalmazottak listája volt.
Az én nevem ki volt emelve.
Mellette egy időpont.
21:26.
— Mi ez?
— A fájlt Holland számítógépéről nyitották meg.
— Milyen fájlt?
— Személyzeti adatokat.
Kiszáradt a szám.
— A címem.
— Többek között.
Most már végleg megértettem.
Az emberek a házamnál nem véletlenül találtak rám.
Valaki megadta nekik a címemet.
— Holland?
— Ezt egyelőre nem állítjuk.
— De az ő számítógépe.
— Igen.
— Hol van?
Rivera egy pillanatig hallgatott.
— Nem lehet elérni.
Megint ugyanaz a kifejezés.
— Eltűnt?
— Megpróbáljuk megállapítani, hol tartózkodik.
Majdnem délben jöttem ki a kapitányságról.
Az eső elállt.
A bejárat előtt Daniel állt.
Egyedül.
— Mondtam, hogy nem akarok autót.
— Nem hoztam autót.
— Akkor miért van itt?
— Tudni akartam, hogy minden rendben van-e.
Ránéztem.
— Egyedül jött?
— Igen.
— A város legveszélyesebb embere a rendőrkapitányság előtt vár egy titkárnőre?
Bosszúsan felelte:
— Ne hívj így.
— Hogyan?
— A város legveszélyesebb emberének.
— Miért, nem igaz?
— A pletykák nagy része hülyeség.
— És melyik része nem az?
Rám nézett.
— Emma.
— Rendben.
Elindultunk egy kávézó felé.
Megkérdeztem:
— Miért voltak egyáltalán tegnap az irodám közelében?
Lassított a léptein.
— Raines után figyeltünk.
— Maguk?
— Magánnyomozók.
— De az önök autója várt rá?
— Igen.
Ezért lepődött meg a sofőr, amikor beszálltam.
— Tehát tényleg beszálltam egy olyan autóba, amely egy lopással gyanúsított emberre várt?
— Igen.
— Csodálatos.
— Így alakult.
— És a Moretti fivérek csak véletlenül jelentek meg utána?
— A szomszédos épületben voltunk.
— Persze.
Most először elmosolyodott.
Alig észrevehetően.
Két nappal később a rendőrség megtalálta Hollandot.
Élt.
Egy városon kívüli motelben.
Azt állította, hogy megijedt és elmenekült.
Miért?
Mert felfedezte a pénzügyi visszaéléseket, és úgy gondolta, Raines megpróbálja majd rákenni az egészet.
A története azonban gyorsan szétesni kezdett.
A felvételek azt mutatták, hogy Holland és Raines többször is találkoztak munkaidőn kívül.
A telefonján üzeneteket találtak.
Nem volt bennük bűncselekményre vonatkozó beismerés.
De éppen elég bizonyíték volt ahhoz, hogy világossá váljon:
megbeszélték a belső ellenőrzést.
Néhány héttel később már tisztább képet kaptunk.
Raines több alvállalkozóval együtt részt vett egy túlszámlázási rendszerben.
Holland segített eltussolni bizonyos eltéréseket.
Amikor az ellenőrzés közel került azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek ezt bizonyíthatták volna, úgy döntöttek, hogy kiviszik az eredeti iratokat az archívumból.
Csakhogy volt egy probléma.
A hozzáférési napló.
Szükségük volt valaki másra.
Rám.
Egy alacsonyabb beosztású alkalmazottra.
Aki későig bent maradt.
Raines szándékosan megvárta azt a pillanatot, amikor szinte mindenki hazament.
Megkért, hogy nyissam ki az ajtót.
Holland pedig később megnyitotta a személyzeti adataimat.
A nyomozók szerint az volt a terv, hogy azt a látszatot keltsék, mintha az iratokat én vihettem volna el.
— De miért küldtek embereket a házamhoz? — kérdeztem Riverát.
— Ezt egyelőre nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani.
— Meg akartak ijeszteni?
— Valószínűleg.
— Meg akartak ölni?
Megrázta a fejét.
— Erre nincs bizonyíték.
Valamiért fontos volt ezt hallanom.
A félelem hajlamos a legrosszabbat is hozzátenni a történethez.
De a valóság enélkül is elég rossz volt.
A házam előtt látott férfiakról kiderült, hogy Raines ismerősei.
Az egyikük később elismerte, hogy azt a feladatot kapták: „beszéljenek” velem, és tudják meg, mit láttam.
Nem elrablás.
Nem gyilkosság.
De nekem ennyi is bőven elég volt.
Raines-t és Hollandot hivatalosan felfüggesztették.
Ezután büntető- és polgári eljárások indultak.
Nem zárult le minden egy hét alatt.
Az ellenőrzés hónapokig tartott.
Az alvállalkozókat külön is átvizsgálták.
Néhány kifizetés teljesen szabályosnak bizonyult.
Mások nem.
Én többé nem dolgoztam a cégnél.
Eleinte azt hittem, ki fognak rúgni.
De Daniel behívott az irodájába.
Az igazi irodájába.
Hatalmas ablakokkal.
Eső nélkül.
— Szeretnénk felajánlani neked egy másik pozíciót.
— Nem.
Meglepődött.
— Még meg sem hallgattad.
— Nem akarok ott dolgozni, ahol egyszer mások eszközként használtak fel.
— Megértem.
— Tényleg?
— Igen.
— Akkor miért teszi ezt az ajánlatot?
— Mert jól dolgoztál.
— Ezt azután derítette ki, hogy véletlenül beszálltam az autójába?
Felsóhajtott.
— Alex utánanézett.
— Persze. Alex.
— A főnökeid jó véleménnyel voltak rólad.
— Holland kivételével.
— Őt leszámítva.
Elmosolyodtam.
— Akkor is nem.
— Rendben.
Nem erőltette.
Ez meglepett.
Egy héttel később munkát találtam egy kis építészeti irodában.
Kevesebb fizetés.
Kevesebb emelet.
Egyetlen Moretti sem.
Az első hónapokban minden alkalommal, amikor taxiba ültem, háromszor is ellenőriztem a rendszámot.
Egyik nap a sofőr megkérdezte:
— Vár valakit?
Elnevettem magam.
— Csak rossz tapasztalatom van.
Daniellel néha üzeneteket váltottunk.
Ritkán.
Egy alkalommal ezt írta:
„Ma esik az eső az irodád közelében. Ne szállj be idegen autóba.”
Azt válaszoltam:
„Nagyon vicces.”
Alex külön írt:
„Tíz percig gyakorolta ezt a poént.”
Nem tudtam, igazat mond-e.
De elhittem.
Egy évvel később a bírósági ügy még mindig tartott.
Tanúvallomást tettem.
Leginkább az bosszantott, hogy az ügyvédek többször is megkérdezték:
— Miért nem ellenőrizte Raines személyazonosságát?
Én minden alkalommal ezt válaszoltam:
— Mert magasabb beosztásban volt nálam, magabiztosan beszélt, és úgy nézett ki, mint akinek joga van ilyesmit kérni.
És azt hiszem, az egész történet lényege éppen ebben rejlett.
Túl gyakran összekeverjük a magabiztosságot a valódi jogosultsággal.
Nem azért nyitottam ki neki az ajtót, mert ostoba voltam.
Hanem azért, mert tökéletesen tudta, hogyan kell úgy viselkedni, mint akitől senki sem kérdez semmit.
Egy esős estén, majdnem pontosan két évvel később, ismét sokáig bent maradtam a munkahelyemen.
Amikor kiléptem, két fekete autó állt a járdaszegélynél.
Megdermedtem.
Aztán alaposan megnéztem a rendszámokat.
Az én taxim volt a második.
Kinyitottam az ajtót.
A hátsó ülésen senki sem ült.
A sofőr megkérdezte:
— Green Street?
Elmosolyodtam.
— Már nem.
Azután az éjszaka után elköltöztem.
Új cím.
Új munka.
Új szokás: ellenőrizni az ajtókat, a rendszámokat és azokat az embereket, akik azt mondják: „Csak nyissa ki, jogom van hozzá.”
Beszálltam.
Az autó elindult.
És amikor elhaladtunk az első fekete autó mellett, leereszkedett az ablaka.
Alex ült a volánnál.
Mellette Daniel.
Alex szélesen elmosolyodott.
— Ezúttal jól választottál!
Felmutattam neki a középső ujjamat.
Daniel felnevetett.
A taxisofőr meglepetten nézett rám a visszapillantó tükörből.
— Ismeri őket?
Kényelmesebben hátradőltem.
— Sajnos.
Még egyszer a drága autóra pillantott.
— Azt hiszem, ők a Moretti fivérek.
— Igen.
— Azt mondják, veszélyes emberek.
A visszapillantóban néztem az egyre távolodó fényeket.
— Tudja, azon az éjszakán a legveszélyesebbek egyáltalán nem abban az autóban ültek, amelybe véletlenül beszálltam.
Mert a félelem néha rossz címre mutat.
A Moretti fivérektől csak azért féltem, mert hallottam róluk a pletykákat.
Attól az embertől viszont, akinek saját kezűleg nyitottam ki az archívum ajtaját, egyáltalán nem féltem.
Mosolygott.
Drága öltönyt viselt.
Udvariasan beszélt.
És pontosan úgy nézett ki, mint akiben meg lehet bízni.
Néha egy véletlen hiba valóban olyan helyre vezet minket, ahová nem akartunk eljutni.
Máskor pedig éppen az ment meg attól, hogy oda kerüljünk, ahol már várnak ránk.
