— Ez a pénz nem ajándék volt.
A szürke kosztümös nő szavai után olyan csend lett az asztal körül, hogy Nina meghallotta, ahogy a konyhában működik a hűtőszekrény.
Larisa először rá nézett.
Aztán a kék mappára.
— Mit jelent az, hogy „nem ajándék volt”?
Nina nem sietett válaszolni.
Négy évvel korábban már mentegetőzni kezdett volna.
Magyarázkodott volna.
Megpróbálta volna enyhíteni a szavai súlyát.
Megkérte volna a lányát, hogy ne haragudjon.
Most egyszerűen odahúzott egy széket, és leült.
— Pontosan azt, amit mond.
Larisa férje, Denisz továbbra is a kezében tartotta a dokumentumot.
— Itt az áll, hogy „visszafizetendő családi kölcsön”.
Larisa élesen az anyjára nézett.
— Miféle kölcsön?
Nina ránézett.
— Az, amit mindketten aláírtatok.
— Mi semmit sem írtunk alá.
A Nina mellett ülő nő nyugodtan megszólalt:
— De igen.
Larisa összeráncolta a homlokát.
— Maga egyáltalán kicsoda?
— Szvetlana Romanova. Ügyvéd.
Az egyik vendég lassan letette a poharát.
Larisa gúnyosan elmosolyodott.
— Ügyvédet hoztál a vacsorámra?
Nina válaszolt:
— Olyan embert hoztam, aki tud dokumentumokat olvasni.
— Én is tudok.
— Akkor olvasd el.
A lánya elé tolta a papírt.
Larisa kikapta a kezéből.
Átfutotta az első oldalt.
Aztán a másodikat.
A mosoly lassan eltűnt az arcáról.
— Ez valami régi papír.
— Nem — mondta Szvetlana. — A dokumentum érvényben van.
Denisz a feleségére nézett.
— Emlékszel erre?
Larisa ingerülten felelte:
— Négy év telt el!
Nina mindenre emlékezett.
A férje halála után egyedül maradt egy kis lakásban.
Eleinte Larisa szinte minden nap eljött hozzá.
Élelmiszert hozott.
Segített az ügyintézésben.
Próbálta rávenni az anyját, hogy költözzön hozzájuk.
— Anya, minek élsz egyedül?
— Megszoktam itt.
— És ha éjszaka rosszul leszel?
— Van telefonom.
— És ha nem lesz időd telefonálni?
Nina akkor elmosolyodott.
Larisa átölelte.
— Add el a lakást. Kialakítunk neked egy szobát lent. Saját fürdőszobával. Együtt leszünk.
Nina hónapokig ellenállt.
Aztán beleegyezett.
A lakásért kapott egy nagyobb összeget.
Ennek jelentős részét átutalta a lányának és a vejének.
Akkor még hátralékuk volt a házra felvett hitelből.
Denisz azt javasolta, hogy hivatalosan is rögzítsék az átutalást.
— Csak a bank miatt.
A közjegyzőnél ültek.
Nina jól emlékezett, hogyan nevetett Larisa:
— Anya, mintha valaha is kölcsönnek számolnánk a te pénzedet.
Nina is nevetett.
De a közjegyző ragaszkodott hozzá.
A dokumentumban az állt, hogy a pénzt kamatmentes, visszafizetendő kölcsönként adják át.
A visszafizetés határideje: Nina felszólításától számított idő.
Akkor ez puszta formalitásnak tűnt.
Most ez lett az egyetlen papír, amelyet a lánya nem tudott kényelmes emlékké változtatni.
— Azt hittem, te magad mondtad, hogy nem kell visszafizetni — mondta Larisa.
— Mondtam.
— Na látod!
— Amíg azt hittem, hogy a lányommal élek.
Larisa megdermedt.
— Ez meg mit jelent?
Nina ránézett.
— Ma az üzletben te magyaráztad el nekem, hogy én nálatok lakom.
Néhány vendég lesütötte a szemét.
Larisa elvörösödött.
— Ezt az egész cirkuszt a szupermarket miatt rendezted?
— Nem.
— Akkor mi miatt?
Nina kinyitotta a mappát.
— Négy év miatt.
Az első átlátszó fóliában.
Közüzemi számlák.
— Villany.
A következő.
— Gáz.
Még egy.
— Internet.
Aztán biztosítás.
Adó.
Tetőjavítás.
A bojler cseréje.
Denisz autójának törlesztőrészlete.
Az unokája tanulmányainak egy része.
Larisa hitelkártyája, amelyet Nina egyszer kifizetett, miután a lánya azt kérte:
„Csak senkinek ne mondd el, anya.”
Nina egymás után rakta maga elé a bizonylatokat.
Egyiket a másik után.
— Négy év alatt a lakásomért kapott pénzen felül még csaknem egymilliót utaltam nektek.
Denisz hirtelen felkapta a fejét.
— Egymilliót?
Larisa a férjére nézett.
— Nem szó szerint.
Szvetlana megnyitotta a táblázatot.
— De szó szerint.
Denisz elvette tőle.
— Larisa…
— Anya maga fizette!
Nina életében először emelte fel a hangját.
— Mert minden hónapban azt mondtad, hogy nem elég a pénzetek!
A lánya elhallgatott.
— Először nem volt elég villanyra.
Nina behajlította az egyik ujját.
— Aztán az iskolára.
Még egy.
— Aztán az autójavításra.
Még egy.
— Aztán a hitelre.
Egyenesen a lánya szemébe nézett.
— De a mai vacsorára lett pénz.
Az asztalon drága ételek sorakoztak.
Néhány üveg bor.
Rendelt desszertek.
Virágkompozíciók.
Három bevásárlókocsi, amelyeket néhány órával korábban Larisa még Nina nyugdíjából akart kifizettetni.
Denisz leült egy székre.
— Azt mondtad, anyád csak az internetet fizeti.
Larisa élesen válaszolt:
— Most ne.
— Téged kérdezlek.
— Család vagyunk!
Nina keserűen elmosolyodott.
— Ezt a mondatot ma már hallottam egyszer.
Larisa egyik barátnője zavartan felállt.
— Talán jobb lenne, ha mennénk?
— Senki nem megy sehova! — vágta rá Larisa élesen.
Nina a vendégekre nézett.
— Ha akarnak, nyugodtan elmehetnek.
Majdnem a társaság fele ülve maradt.
Nem kíváncsiságból.
Hanem már csak a kellemetlen helyzet miatt.
Hiszen közülük sokan korábban dicsérték Larisát azért, milyen jól „gondoskodik az idős édesanyjáról”.
Larisa visszafordult Ninához.
— Rendben. Pénzt akarsz?
— Igen.
A lánya láthatóan nem erre a válaszra számított.
— Tessék?
— Vissza akarom kapni a kölcsönt.
— Most?
— A szerződés szerint kilencven napotok van.
Denisz gyorsan lapozni kezdett.
— Tényleg ez áll benne.
Larisa kitépte a kezéből a dokumentumot.
— Nem tudunk ekkora összeget kilencven nap alatt visszafizetni!
Nina nyugodtan mondta:
— Akkor eladjátok a házat.
Csend.
— Megőrültél.
— Nem.
— El akarod venni a saját unokád házát?
— Ne használd fel őt.
— Ez az ő otthona!
— Nem.
Larisa a tenyerével az asztalra csapott.
— És te hol fogsz élni?
Nina válaszolt:
— Nem itt.
És csak ekkor vette észre a lánya a bejárati ajtó mellett álló kis bőröndöt.
— Mi az?
— A holmim.
— Hová készülsz?
— Egyelőre egy barátnőmhöz.
— Melyik barátnődhöz?
— Ahhoz, akiről azt mondtad, nincs értelme találkoznom vele, mert „az én koromban otthon kellene ülnöm”.
Larisa úgy nézett rá, mintha most látná először az anyját önálló emberként.
— Nem mehetsz el csak úgy.
— Ma reggel te mondtad, hogy ne menjek vissza.
Denisz lehunyta a szemét.
Néhány vendég lesütötte a fejét.
Larisa suttogta:
— Dühös voltam.
— Én pedig éhes.
— Mi?
Ninának ezt nehezebb volt kimondania, mint a pénzről beszélni.
— Az elmúlt két hétben spórolnom kellett az élelmiszeren.
Denisz élesen ránézett.
— Miért?
— Mert nem volt elég a nyugdíjam.
Larisa összeráncolta a homlokát.
— Én veszem az élelmiszert.
Nina az asztalra mutatott.
— Magadnak.
— Tele van a hűtő!
— Olyan ételekkel, amelyekhez megkértél, hogy ne nyúljak a vendégségek előtt.
Larisa elsápadt.
— Ez nem igaz.
Nina elővette a telefonját.
— Vannak üzenetek.
Nem olvasta fel őket.
Csak letette a telefont a mappa mellé.
Denisz vette el elsőként.
A képernyőn ez az üzenet állt:
„Anya, ne nyúlj a sajthoz és a húshoz. Ez a vendégeknek van. Magadnak vegyél valamit a nyugdíjadból.”
A következő:
„Fizesd ki az internetet, később visszaadom.”
Egy másik:
„Hiszen egész nap otthon vagy, legalább főzhetnél.”
Denisz tovább görgetett.
Az arca egyre komorabb lett.
— Larisa.
— Mi van?
— Miért nem láttam ezeket?
— Mert ezek az én beszélgetéseim az anyámmal.
— Az én pénzemből is tőle kértél?
Nina megdermedt.
— Milyen pénzből?
Denisz a feleségére nézett.
— Én minden hónapban pénzt utaltam neked élelmiszerre és a rezsire.
Most már Larisa hallgatott.
— Mennyit? — kérdezte Nina.
Denisz megnevezte az összeget.
Nina kellemetlen hideget érzett.
Majdnem kétszer annyi volt, mint amennyit a család ténylegesen elköltött.
— És hol van a pénz? — kérdezte.
— Istenem, már megint a pénz!
— Hol van?
— Vannak kiadásaink!
— Milyen kiadásaitok?
— Szokásosak!
Denisz felállt.
— Mutasd meg a számlát.
— Most?
— Igen.
Larisa felnevetett.
— Mindenki előtt?
— Te döntöttél úgy, hogy anyád pénzügyeit a bolt kasszájánál vitatod meg.
Nina a vejére nézett.
Ez volt az első pillanat négy év alatt, amikor nem úgy hivatkozott rá, hogy „a te anyád”, hanem egyszerűen azt mondta: „anya”.
Larisa megragadta a telefonját.
— Senkinek sem tartozom elszámolással.
Szvetlana nyugodtan megszólalt:
— Nekem nem kell megmutatnia.
Larisa felé fordult.
— Magának még mi kell?
Az ügyvéd újabb papírt vett elő a kék mappából.
— Ennek a meghatalmazásnak a magyarázata.
Nina összeráncolta a homlokát.
— Milyen meghatalmazás?
Szvetlana ránézett.
— Éppen ezt akartam megbeszélni magával a vacsora után.
— Mi van benne?
— Három évvel ezelőtt meghatalmazást adtak a lányának.
— Tudom. A számlák befizetésére.
— Ennél több jogosultságot tartalmaz.
Nina megdermedt.
— Milyeneket?
Larisa élesen közbevágott:
— Ez egy szokásos dokumentum.
Szvetlana figyelmen kívül hagyta.
— Bizonyos bankszámlák feletti rendelkezés lehetőségét.
Denisz lassan visszaült.
— Micsoda?
Nina a lányát nézte.
— Vettél fel pénzt a megtakarításból?
— Nem.
— Larisa.
— Csak egyszer.
— Mennyit?
Nem érkezett válasz.
— Mennyit?
— Kétszáznegyvenezer.
Nina úgy érezte, mintha megremegtek volna a térdei.
Ezt a pénzt ő és a férje majdnem tizenöt éven át tették félre.
Nem volt óriási összeg.
De az ő tartaléka volt.
Betegségre.
Öregségre.
Arra az esetre, ha egyszer másokra szorulna.
És éppen az az ember, akitől ennek a függőségnek meg kellett volna védeniük őt, most ott ült előtte.
— Mire kellett?
Larisa gyorsan beszélni kezdett.
— Denisznek nehéz időszaka volt az üzlettel.
A férfi hirtelen felállt.
— Ne keverj bele.
— Értünk volt!
— Én semmit sem tudtam erről a pénzről.
Larisa elhallgatott.
Denisz már egészen másképp nézett rá.
— Azt mondtad, hogy a tartozás kifizetésére egy barátnőd adott pénzt.
— Mi a különbség, honnan volt?
Nina halkan mondta:
— Nekem nagyon is számít.
— Vissza akartam adni.
— Mikor?
Larisa nem válaszolt.
Nina lassan visszatette a dokumentumot a mappába.
Már a harag sem maradt benne.
Csak a fáradtság.
— Tudod, mi a legrosszabb?
Larisa hallgatott.
— Nem a pénz.
— Akkor mi?
— Négy éven át féltem attól, hogy kellemetlen vagyok neked.
Nina a saját kezére nézett.
— Nem kértem vissza a szobámat, amikor irodát csináltál belőle.
— Anya…
— Nem mondtam, hogy nehéz fél hatkor felkelnem és reggelit készítenem nektek.
— Te magadtól keltél korán.
— Mert a férjed hétkor indul.
Denisz lesütötte a szemét.
— Nem tudtam, hogy erre kényszerítetted.
— Nem kényszerítettem!
Nina folytatta:
— Mostam. Elhoztam a gyereket. Főztem. Fizettem.
Elcsuklott a hangja.
— És közben végig azt gondoltam, hogy hálásnak kell lennem, amiért nem küldtek valahová egyedül.
Az unokája a lépcsőnél ült.
Nina csak most vette észre.
— Nagyi?
Azonnal elhallgatott.
— Gyere ide.
A tizenkét éves Jegor odament hozzá.
— Miattam veszekedtek?
— Nem.
— Anya azt mondta, el akarod venni a házunkat.
Larisa élesen megfordult.
— Jegor, menj fel az emeletre.
— Nem — mondta Nina. — Hallja csak rendesen.
Megfogta az unokája kezét.
— Nem veszem el tőled a házat.
— Akkor mi történik?
— A felnőttek rosszul bántak a pénzzel és egymással.
— El fogsz menni?
Nina bólintott.
A fiú szeme megtelt könnyel.
— Anya miatt?
Nina a lányára nézett.
— Magam miatt megyek el.
Jegor nem értette.
De amikor Nina a bőröndje felé nyúlt, a fiú váratlanul átölelte.
— Ki csinál majd nekem szendvicset?
Néhány ember zavartan elmosolyodott.
Nina megsimogatta a haját.
— Apa.
Denisz négy év óta először szintén elmosolyodott.
— Megtanulom.
Jegor suttogta:
— Hívhatlak minden nap?
Nina lehunyta a szemét.
— Minden egyes nap.
Aznap este elment.
Nem szállodába.
Nem idősotthonba.
Az iskolai barátnőjéhez, Zojához, akivel több mint ötven éve ismerték egymást.
Zoja köntösben nyitott ajtót.
Ránézett a bőröndre.
Aztán Ninára.
— Végre.
Nina meglepődött.
— Tudtad?
— Tudtam, hogy egyszer abbahagyod azt mondani nekem, hogy „Larisának csak nehéz természete van”.
Nina elnevette magát.
Aztán sírni kezdett.
Zoja nem kérdezett semmit.
Egyszerűen feltette a vízforralót.
Egy hét múlva Denisz felhívta.
— Beadtam a kérelmet a különélésre.
Nina sokáig hallgatott.
— A pénz miatt?
— Nem csak amiatt.
— Ő a feleséged.
— Maga pedig az anyja.
Felsóhajtott.
— Ha négy éven keresztül képes volt ezt tenni magával, miközben én a szomszéd szobában éltem, akkor rájöttem, hogy valójában fogalmam sincs, kivel éltem együtt.
Nina nem válaszolt.
Nem akart válásuk okává válni.
De hamarosan megértette: nem ő volt az ok.
Az ok azokban a döntésekben rejlett, amelyeket már jóval azelőtt meghoztak, hogy aznap este mindez felszínre került.
Egy hónappal később Larisa eljött Zojához.
Egyedül.
Smink nélkül.
Drága táska nélkül.
A megszokott magabiztossága nélkül.
— Beszélhetünk?
Nina kiment az udvarra.
Larisa leült egy padra.
— Denisz el akar menni.
— Sajnálom.
A lánya meglepődött.
— Tényleg?
— Természetesen.
— Mindezek után?
— A te boldogtalanságod nem fog engem boldogabbá tenni.
Larisa sírni kezdett.
— Akkor vond vissza a követelést.
Nina megértette.
Ezért jött.
— Nem.
Larisa azonnal abbahagyta a sírást.
— Komolyan beszélsz?
— Igen.
— A lányod vagyok!
— Pontosan.
— És arra kényszerítesz, hogy eladjam a házat?
— Ha nincs más mód a pénz visszafizetésére.
Larisa felugrott.
— Tehát mégis csak a pénz kell!
— Nekem határok kellenek.
— Ne beszélj úgy, mint egy pszichológus!
Nina felsóhajtott.
— Rendben. Akkor egyszerűbben.
A lánya szemébe nézett.
— Többé nem fogom finanszírozni az életedet.
Larisa hallgatott.
— Felnőtt nő vagy.
— Van egy gyermekem.
— És te vagy az anyja.
— Te pedig az én anyám!
Nina bólintott.
— Éppen ezért segítettem neked négy éven át.
Szünet.
— De a segítség ott ért véget, ahol te kötelességnek kezdtél tekinteni rá.
Larisa nem mondott semmit.
Elment.
Két hónappal később a házat valóban eladásra kínálták.
Miután rendezték a banki tartozást, visszafizették a kölcsön egy részét, és elszámoltak a családi kötelezettségekkel, kevesebb pénz maradt, mint amire Larisa számított.
De elég volt ahhoz, hogy újrakezdje.
Nina visszakapta a saját pénzét.
Egy részét visszatette a számlájára.
A másik részéből pedig vett egy kis kétszobás lakást.
Nem volt fényűző.
De a konyhájában nagy ablak volt.
Volt erkélye.
És egy szoba, amelyben senki sem tárolt dobozokat az ő holmijának tetején.
Amikor Zoja először meglátogatta, körbejárta a lakást, majd megkérdezte:
— És hol van a hálószobád?
Nina kinyitotta az ajtót.
Nagy ágy.
Világos ágytakaró.
Mellette egy fotel.
— Az egész szoba?
— Képzeld!
Mindketten elnevették magukat.
Jegor minden hétvégén meglátogatta.
Eleinte Larisa csendben hozta.
Aztán egy nap megállt az ajtóban.
— Jól nézel ki.
Nina elmosolyodott.
— Köszönöm.
— Fogytál?
— Nem.
— Akkor mi változott?
Nina elgondolkodott.
— Abbahagytam számolni, hogy mennyi helyet szabad elfoglalnom.
Larisa lesütötte a szemét.
És most először nem talált egyetlen csípős választ sem.
A kapcsolatuk nem állt helyre egyetlen beszélgetés után.
Nina nem akart szép kibékülést, amely után minden újra a régi lenne.
Találkozgattak.
Néha összevesztek.
Néha Larisa újra azt mondta:
— De hát te vagy az anyám…
Nina pedig azt felelte:
— Igen. Nem pedig a pénztárcád.
Fokozatosan a lánya abbahagyta, hogy pénzt kérjen.
Aztán azt is, hogy előzetes egyeztetés nélkül Ninára bízza Jegort.
Majd egy nap saját maga érkezett bevásárlással.
Nina a szatyrokra nézett.
— Ez meg mi?
Larisa zavarba jött.
— Arra gondoltam… valószínűleg szükséged van rá.
Nina belenézett.
Zabpehely.
Tea.
Gyümölcs.
Gyógyszerek abból a listából, amelyet a lánya valahogy megjegyzett.
— Mennyivel tartozom?
Larisa felnézett.
— Semmivel.
Nina nem mondott semmit.
Csak beengedte.
Egy évvel később ugyanabban a szupermarketben találkoztak.
Véletlenül.
Nina élelmiszert vásárolt Jegor érkezésére.
Larisa a szomszédos sorban állt.
Egyetlen bevásárlókocsija volt.
Amikor sorra került a fizetés, Larisa észrevette az anyját.
Néhány másodpercig nézték egymást.
Aztán Larisa szó nélkül elővette a saját bankkártyáját.
Kifizette.
Felvette a csomagját.
Már éppen indulni készült, amikor visszament a pénztárhoz, és Nina elé tett egy kis doboz kamillateát.
— Ezt elfelejtetted.
Nina ránézett.
— Köszönöm.
Larisa bólintott.
Nem volt ölelés.
Nem voltak könnyek.
Nem hangzottak el nagy ígéretek.
Csak egy doboz tea.
Valakinek talán apróság.
Ninának annak a jele volt, hogy a lánya végre kezdi észrevenni azokat a dolgokat, amelyek nem hozzá tartoznak.
A kék mappa otthon, a legfelső polcon feküdt.
Nina szinte soha többé nem nyitotta ki.
Egyszer Jegor megkérdezte:
— Nagyi, minek őrzöd?
Nina a megkopott gerincre nézett.
— Hogy emlékezzek egy fontos napra.
— Arra, amikor visszavetted a pénzt?
Elmosolyodott.
— Nem.
— Akkor melyikre?
Nina becsukta a szekrényt.
— Arra a napra, amikor először nem vettem elő a pénztárcámat.
