— Három nappal a „halála” után láttam őt.
Anna néhány másodpercig csak nézte az asszonyt.
A repülőgép továbbra is haladt.
A hajtóművek zúgtak.
Valaki egy csomag diót bontogatott.
A karjában lévő gyermek nyugodtan lélegzett.
A világ nem állt meg.
Annának azonban igen.
— Kit látott?
Tökéletesen tudta a választ.
Mégis megkérdezte.
Az asszony Mása kezében lévő táblagépre pillantott.
— Őt.
Mása szorosabban markolta a készüléket.
— Az apukámat?
— Igen.
Anna érezte, hogy elgémberednek az ujjai.
— Ez lehetetlen.
Az asszony mintha mondani akart volna valamit, de észrevette az utasok tekintetét.
A légiutas-kísérő már oda is lépett hozzájuk.
— Minden rendben?
Anna kinyitotta a száját.
Nem tudott válaszolni.
Az utas gyorsan megszólalt:
— Igen. Elnézést. Én csak…
Újra a fényképre nézett.
— Beszélnem kell ezzel a nővel.
A légiutas-kísérő Annára pillantott.
— Szeretné, hogy áthelyezzem az utast?
Tíz perccel korábban Anna bármit megadott volna azért, hogy a szomszédja eltűnjön.
Most azonban azt mondta:
— Nem.
Egy pillanatnyi szünet.
— Maradjon.
Mása visszatért az anyjához.
Anna maga mellé ültette, amennyire a folyosó engedte.
— Másácska, honnan van ez a fénykép?
— Apa mappájából.
— Milyen mappából?
— A táblagépen.
Anna összevonta a szemöldökét.
A férje halála óta szinte hozzá sem nyúlt a holmijaihoz.
A telefonját átadta a rendőrségnek.
A táblagép azonban otthon maradt.
Mása rajzfilmeket nézett rajta az utazás alatt.
— A közös fényképeinket akartam megnézni — magyarázta a kislány. — És megtaláltam ezt az albumot.
Anna az asszonyra nézett.
— Hogy hívják?
— Margarita.
— Hol látta a férjemet?
Az asszony nyelt egyet.
— A repülőtéren.
— Melyiken?
— Reykjavíkban.
Anna még jobban összehúzta a szemét.
A férje, Szergej, egy teherszállító légitársaság pilótája volt.
Az utolsó járatát Londonból Bostonba teljesítette.
A repülőgép az Atlanti-óceán felett elvesztette a kapcsolatot.
Néhány órával később roncsokat találtak.
Aztán közölték a halálos áldozatok listáját.
Szergej holttestét hivatalosan nem azonosították.
A lezárt koporsóban olyan maradványok feküdtek, amelyeket a nyomozás a személyzet tagjaihoz tartozónak ítélt.
Anna egy hónappal korábban eltemette.
— Miért volt Izlandon?
Margarita az ablak felé nézett.
— Évente néhány hónapot ott dolgozom.
— Mivel foglalkozik?
— Orvos vagyok.
Anna megfeszült.
— Pontosan hol látta?
— A repülőtér közelében lévő magánklinikán.
Anna hátán végigfutott a hideg.
— Klinikán?
— Igen.
— Mit keresett ott?
Margarita lehunyta a szemét.
— Nem tudom.
— Az imént azt mondta, hogy látta a férjemet.
— Láttam.
— Akkor mondja el.
A nő, aki nem sokkal korábban még kiabált vele, most szinte ijedtnek tűnt.
— Egyenruha nem volt rajta.
— És?
— Be volt kötözve a feje.
Anna érezte, hogy Mása megfogja a kezét.
— Megsérült?
— Úgy tűnt.
— Beszélt vele?
— Nem.
Margarita habozott.
Túl sokáig.
Anna ingerültté vált.
— Mit nem mond el nekem?
— Nem vagyok biztos benne, hogy ő volt.
— Pedig az előbb még biztos volt benne.
— Mert a fénykép…
Margarita megdörzsölte a homlokát.
— Élőben másképp nézett ki. Soványabb volt. Szakállt viselt. Szinte egyáltalán nem beszélt.
— Kivel volt?
A nő ismét elhallgatott.
— Margarita.
— Egy férfival.
— Milyen férfival?
— Nem tudom.
Anna érezte, hogy egyre rosszabb előérzet keríti hatalmába.
— Akkor miért ijedt meg ennyire a fényképtől?
Margarita egyenesen a szemébe nézett.
— Mert az a férfi Szergejnek nevezte.
Anna most már nem kételkedett abban, hogy valóban megtörtént a beszélgetés.
Megkérte Mását, hogy vegye fel a fejhallgatóját.
— Nézd a rajzfilmet.
— Anya…
— Kérlek.
Mása még néhány másodpercig nézte.
Aztán bólintott.
Anna Margarita felé hajolt.
— Kezdje az elejéről.
És a nő mesélni kezdett.
Négy nappal Szergej temetése előtt egy magánklinikán volt szolgálatban.
Késő este egy körülbelül harmincöt éves férfit hoztak be.
Nem voltak nála iratok.
Fejsérülést és kihűlést szenvedett.
Egy másik férfi kísérte.
Magas volt.
Ötven év körüli.
Nagyon nyugodt.
Készpénzzel fizette ki a kezelést, és kérte, hogy a beteget ne a szokásos rendszerben regisztrálják, mert állítólag egy „bizalmas mentési művelet” résztvevője volt.
Margaritának ez furcsának tűnt.
De a klinika magánintézmény volt.
A férfi pedig egy nagy nemzetközi mentőszervezet igazolványait mutatta fel.
— Valódiak voltak?
— Nem ellenőriztem.
Anna dühöt érzett.
— És senki nem értesítette a családot?
— Azt mondták, hogy a családot már tájékoztatták.
— Ki által?
— A kísérő férfi szerint.
— A neve?
Margarita elgondolkodott.
— Mark. Vagy Michael. Nem emlékszem.
— És Szergej?
— Alig beszélt.
— Miért?
— Zavart volt a tudata.
— Tudta a saját nevét?
— Nem mindig.
Anna lehunyta a szemét.
Szergej életben lehetett.
Életben.
Miközben ő a temetéshez választotta ki a ruhát.
Miközben Mása azt kérdezgette, miért nem jön többé apa.
Miközben öt hónapos kisfiát a lezárt koporsó mellett tartotta a karjában.
— Mikor távozott?
— Két nappal később.
— Egyedül?
— Nem. Elvitték.
— Kik?
— Ugyanaz a férfi.
Anna ránézett.
— Miért gondolta csak most, hogy ő volt a férjem?
Margarita a fényképre mutatott.
— Csak rövid ideig láttam az arcát. De a szeme…
Nyelt egyet.
— És a heg a szemöldöke mellett.
Anna hirtelen a táblagépre nézett.
Szergej fényképén valóban ott volt egy apró heg a jobb szemöldöke fölött.
Még az egyetemen szerezte.
— Miért nem szólt senkinek?
Margarita lesütötte a szemét.
— Mert nem tudtam, kit kellene keresnem.
— A rendőrségnek?
— Azt hittem, minden törvényesen történik.
— Egy iratok nélküli férfit egy repülőgép-katasztrófa után behoznak magukhoz, és ez ön szerint normális?
Margarita elvörösödött.
— Mondtam, hogy a kísérő dokumentumokat mutatott!
— Most pedig már érti, hogy akár az élő férjem is lehetett.
— Igen.
Anna elhallgatott.
A düh most semmin sem segített.
Elővette a telefonját.
Alig volt térerő.
De a fedélzeten működött az internet.
Írt az édesanyjának.
Aztán Szergej ügyvédjének.
Végül a nyomozónak, aki a balesettel foglalkozott.
A válasz gyorsabban érkezett, mint várta.
„Ne beszéljen erről nyilvánosan. Leszállás után várni fogjuk.”
Anna újabb félelmet érzett.
Miért pont így fogalmazott a nyomozó?
Visszaírt:
„Tudtak róla?”
Három perc.
Öt.
Tíz.
Nem érkezett válasz.
Negyven perc múlva jött egy új üzenet:
„Tegnap új információk kerültek a birtokunkba. Személyesen elmagyarázom.”
Anna többször is elolvasta.
Tegnap.
Már tudtak valamit.
— Anya?
Mása levette az egyik fülhallgatót.
— Apa él?
Anna a lányára nézett.
Legszívesebben azt mondta volna, hogy igen.
Felkiáltott volna, hogy igen.
De arra kényszerítette magát, hogy helyesen válaszoljon.
— Nem tudom.
— De ez a néni látta.
— Lehetséges.
— Akkor megtaláljuk?
Anna átölelte.
— Megpróbáljuk.
Margarita hallgatott.
Aztán halkan megszólalt:
— Sajnálom.
Anna felemelte a tekintetét.
— Pontosan mit?
A nő elpirult.
— Amit korábban mondtam magának.
Anna túl kimerült volt ahhoz, hogy azonnal megértse.
— Az etetésről.
Margarita lesütötte a szemét.
— Borzalmasan viselkedtem.
Anna nem szólt.
— Nekem nem volt gyerekem — folytatta. — És gyakran azt gondolom, hogy az embereknek úgy kell viselkedniük, hogy nekem kényelmes legyen.
Anna fáradtan elmosolyodott.
— Ennek semmi köze ahhoz, hogy nincs gyereke.
Margarita bólintott.
— Tudom.
Ez volt az első értelmes válasz az egész beszélgetés alatt.
Leszállás után két ember várta őket a kijáratnál.
Orlov nyomozó.
És egy férfi, akit Anna korábban még soha nem látott.
— Anna Szergejevna?
— Igen.
— Makszim Jarov vagyok. A légibiztonsági szolgálatot képviselem.
Mása szorosan kapaszkodott az anyjába.
Margaritát külön helyiségbe kísérték, hogy vallomást tegyen.
Távozás előtt visszafordult.
— Megadom magának a klinika számát.
Anna bólintott.
Hálát még nem tudott érezni.
Gyűlöletet sem.
Egy órával később egy lezárt repülőtéri helyiségben ültek.
A kisbaba a hordozóban aludt.
Mása az asztalnál rajzolt.
Orlov egy fényképet tett Anna elé.
Elmosódott kép volt.
Egy térfigyelő kamera felvétele.
Két férfi lép ki egy kis repülőtér épületéből.
Az egyikük kapucnit visel.
— Ő Szergej? — kérdezte Anna.
— Úgy véljük, igen.
Remegni kezdett a keze.
— Mikor készült?
— Öt nappal a katasztrófa után.
— Öt?
Orlov bólintott.
— A felvételt csak tegnap kaptuk meg.
— Miért?
— Mert a repülőtér magántulajdonban volt, és nem tartozott a kezdeti keresési területhez.
Anna a másik férfira nézett.
— Ki van mellette?
Makszim válaszolt:
— Leonyid Vetrov.
A név semmit sem mondott neki.
— Ki ő?
— A férje vállalatának egykori alkalmazottja.
— Egykori?
— Két éve elbocsátották.
— Miért?
A férfiak összenéztek.
— Pénzügyi szabálytalanságok miatt.
Anna érezte, hogy összeszorul benne valami.
— Szergej ismerte?
— Nagyon jól.
— Mennyire?
Orlov kinyitott egy újabb mappát.
— Szergej segített feltárni egy rendszert, amelyben fedőcégeken keresztül vontak ki pénzt.
— És emiatt elbocsátották?
— Igen.
— Most pedig ő találta meg Szergejt a katasztrófa után?
— Úgy tűnik.
— Miért nem vitte vissza a családjához?
Erre a kérdésre egyikük sem válaszolt azonnal.
— Beszéljenek.
Makszim felsóhajtott.
— Feltételezzük, hogy Vetrov kihasználta a helyzetet.
— Hogyan?
— Szergej lehetett az egyetlen ember, aki tudta, hol vannak több vállalati számlához tartozó tartalék hozzáférési kulcsok.
Anna lassan megértette.
— Azt akarják mondani…
— Lehetséges, hogy Vetrov nem puszta jóindulatból mentette meg.
A szoba mintha hirtelen összeszűkült volna.
— Fogva tartotta?
— Ezt egyelőre nem tudjuk.
— Elrabolta a férjemet?
— Lehetséges.
Anna a fényképre nézett.
Szergej.
Él.
De nem tudni, hol.
— És miért közölték, hogy meghalt?
— Azonosítási hiba miatt.
— Hiba?
Anna hangja elcsuklott.
— Eltemettem egy embert!
— Értem.
— Nem, nem érti!
Mása felkapta a fejét.
Anna azonnal lehalkította a hangját.
— Bocsánat.
Orlov nem szólt.
— Találják meg.
— Pontosan ezen dolgozunk.
A következő három nap egy másfajta rémálommá változott.
De most már ennek a rémálomnak volt reménye.
Vetrov nyomaira Norvégiában bukkantak.
Aztán Svédországban.
Majd ismét elvesztették a nyomát.
A negyedik napon megérkezett a hír.
Egy autót találtak egy kis tengerparti ház közelében.
A rendőrség behatolt az épületbe.
Hajnali négykor felhívták Annát.
— Szergej él.
Felült az ágyban.
Nem értette.
— Ismételje meg.
— A férje életben van.
A kisbaba felébredt és sírni kezdett.
Anna is sírt.
— Beszélhetek vele?
Csend.
— Egyelőre nem.
A szíve ismét a mélybe zuhant.
— Miért?
— Kórházban van.
— Mi történt vele?
— Fizikailag stabil az állapota.
— És egyébként?
— Részleges memóriavesztést szenvedett a sérülés következtében.
Anna a kezével eltakarta a száját.
— Emlékszik rám?
— Nem tudjuk.
Két nappal később elrepült hozzá.
Ezúttal Mása és a kisbaba a nagymamánál maradt.
Anna félt magával vinni a gyerekeket.
Nem tudta, kit fog viszontlátni.
A férjét?
Egy idegent?
Egy embert, aki nem fogja felismerni?
Szergej a kórházi szoba ablakánál ült.
Szakálla volt.
Sokat fogyott.
A szemöldöke mellett ott húzódott a heg.
Anna megállt az ajtóban.
A férfi megfordult.
Néhány másodpercig csak nézte.
Semmilyen reakció.
Anna érezte, hogy minden összeomlik benne.
Aztán a férfi tekintete a kezére siklott.
A jegygyűrűre.
Szergej összehúzta a szemöldökét.
— Anya?
Anna nem tudott válaszolni.
Csak sírt.
Ő is.
— Tudtam, hogy ez a név fontos.
Anna közelebb lépett.
Nem rohant hozzá, hogy átölelje.
Nem tudta, szabad-e.
Szergej maga nyújtotta felé a kezét.
— Vannak gyerekeink?
Anna lehunyta a szemét.
— Kettő.
— Kettő?
— Mása. Nyolcéves.
Elővette a telefonját.
Megmutatta a fényképet.
Szergej sokáig nézte.
— Álmomban láttam őt.
Anna alig mert lélegezni.
Aztán megmutatta a fiukat.
— Ő pedig Ljosha.
Szergej megérintette a képernyőt.
— Rá nem emlékszem.
— A születése után a karodban tartottad.
A férfi a fényképet nézte.
— Meg tudsz bocsátani?
Anna megrázta a fejét.
— Nincs miért bocsánatot kérned.
Az emlékei lassan tértek vissza.
Néhány pillanat egyszerre.
Mások csak töredékekben.
Szergej emlékezett a katasztrófára.
Miután leállt a hajtómű, a repülőgép kényszerleszállást hajtott végre a vízen.
Szergej kijutott.
Egy kis hajó vette fel.
Vetrov volt rajta.
Hogy ez véletlen volt-e vagy sem, arról a nyomozók később sokáig vitatkoztak.
Szergej súlyos fejsérülést szenvedett.
Az első napokban szinte semmit sem értett.
Amikor az emlékei kezdtek visszatérni, Vetrov azt mondta neki, hogy a felesége és a gyerekei meghaltak.
— Elhittem.
Szergej sírva mesélte.
— Híreket mutatott nekem a temetésről.
Anna megdermedt.
— Az én temetésemről?
— Nem.
Szergej ránézett.
— Az enyémről.
Vetrov meggyőzte, hogy hivatalosan Szergejt halottnak nyilvánították, és ha előkerül, őt fogják hibáztatni a balesetért és a személyzet haláláért.
Ezután arra kényszerítette, hogy segítsen hozzáférni régi vállalati archívumokhoz.
Amikor Szergej rájött, mi történik, megpróbált megszökni.
Újra elszállították.
Addigra már annyira visszatért az emlékezete, hogy megjegyezte az autó rendszámát.
Egy alkalommal pedig átadott egy üzenetet egy benzinkúton dolgozó nőnek.
Ő vezette el néhány nappal később a rendőrséget a házhoz.
Vetrovot letartóztatták.
A nyomozás még sokáig folytatódott.
Anna azonban fokozatosan abbahagyta, hogy csak a nyomozás körül forogjon az élete.
Szergej három hónappal később hazatért.
Nem az első nap volt a legnehezebb.
Hanem az utána következő hétköznapok.
Elfelejtette, hol vannak a bögrék.
Nem emlékezett Mása kedvenc rajzfilmjére.
Néha úgy ébredt, hogy nem tudta, hol van.
Ljosha pedig eleinte sírt a karjában, mert nem ismerte fel az apját.
Szergej egyszer átadta a kisbabát Annának, majd kiment a másik szobába.
Anna a földön ülve találta.
— Fél tőlem.
— Nem ismer téged.
— Ez még rosszabb.
Anna leült mellé.
— Akkor megismered.
És ő megismerte.
Minden nap.
Etette.
Fürdette.
Elaltatta.
Mása egy nap előhozta azt a bizonyos táblagépet.
— Apa?
— Igen?
— Meg akarod nézni azokat a fényképeket, amelyekre nem emlékszel?
Elmosolyodott.
— Nagyon.
Majdnem két órán át ültek egymás mellett.
Az egyik fényképen Szergej az újszülött Ljosát tartotta.
Pont azt, amelyet Mása a repülőgépen megmutatott.
— Ez mindent megváltoztatott — mondta a kislány.
— Miért?
Mása az anyjára nézett.
Anna elmesélte.
A repülőgépet.
A nőt.
A veszekedést.
A fényképet.
Szergej sokáig hallgatott.
Aztán megkérdezte:
— Tényleg azt mondta neked, hogy menj a vécébe megetetni?
Anna felnevetett.
— Az egész történetből pont ez háborított fel?
— Igen.
Mása büszkén kijelentette:
— Én küldtem el.
— Nem egészen.
— Majdnem.
Szergej felemelte a lányát.
— Ügyes vagy.
Néhány hónappal később levél érkezett.
Margaritától.
Anna sokáig nem nyitotta ki.
Odabent csak néhány sor állt.
Azt írta, hogy a járat után bejelentést tett a klinikán tapasztalt szabálytalanságok miatt.
Kiderült, hogy Vetrov hamis iratokat használt, a vezetőség pedig a pénz miatt inkább nem akart kérdéseket feltenni.
Két alkalmazottat elbocsátottak.
Nyomozás indult.
A levél végén Margarita ezt írta:
„Sokat gondolkodtam azon, ami a repülőgépen történt. Aznap úgy gondoltam, hogy az idegen embereknek a saját kényelmem kedvéért láthatatlanná kell válniuk. A maga lánya megmutatta, milyen undorítóan néz ki ez kívülről. Köszönöm neki. És bocsásson meg.”
Anna átadta a levelet Másának.
— Mi van benne?
— Egy bocsánatkérés.
A kislány elolvasta.
— Akkor most már jó ember?
Anna elmosolyodott.
— Nem tudom.
— Akkor miért kér bocsánatot?
— Mert néha az ember rájön, hogy tévedett.
Mása elgondolkodott.
— Akkor talán egy kicsit jó.
Egy évvel később a család ismét repülőgépre szállt.
Anna jobban félt, mint gondolta volna.
Szergej mellette ült.
A másfél éves Ljosha nyűgösködni kezdett.
Mása az ablak mellett ült.
Szergej a feleségére nézett.
— Éhes?
— Úgy tűnik.
Anna elővette a takarót.
Aztán megállt a mozdulatban.
Maga sem értette, miért.
Eszébe jutott az a járat.
A kiabálás.
A tekintetek.
A szégyen.
Szergej észrevette.
— Mi az?
— Semmi.
Etetni kezdte a fiát.
A folyosón egy idős asszony haladt el.
Ránézett.
Anna megfeszült.
De az asszony csak elmosolyodott.
— Milyen aprócska.
Aztán továbbment.
Anna elnevette magát.
— Mi az? — kérdezte Szergej.
— Semmi.
Mása áthajolt az ülésen.
— Ha valaki panaszkodni kezd, nálam van a táblagép.
Szergej felnevetett.
Anna is.
Aztán a lányára nézett.
Egy évvel korábban azt hitte, hogy egy nyolcéves gyerek egyszerűen csak megpróbálta megvédeni az anyját egy goromba nőtől.
Pedig éppen ez az apró tett nyitotta ki az ajtót ahhoz az igazsághoz, amelyet a felnőttek egy egész hónap alatt sem tudtak megtalálni.
Néha a sors nem egy hangos csodával változtatja meg az életet.
Néha elég egy gyerek, aki átül a szomszédos ülésre, megnyit egy régi fényképet, és feltesz egy egyszerű kérdést:
— Ismerte az apukámat?
