— Eladni?
Irina a közjegyzőre nézett.
— De hát nem adhatja el más lakását.
— Törvényesen — nem.
— Akkor miért kérte ki az iratokat?
— Pontosan ezt kell kiderítenünk.
Irina hátradőlt a székben.
A reggeli botrány hirtelen már egyáltalán nem tűnt véletlennek.
A csirke.
A szemét.
Az elkészítetlen vacsora.
„Én vagyok a férfi ebben a házban.”
Mindez csak ürügy volt.
Andrej azt akarta, hogy elmenjen.
Ráadásul még ma.
— Mutassa meg a kérelmet.
A közjegyző átnyújtott egy másolatot.
Irina felismerte a férje aláírását.
Mellette egy másik személy vezetékneve szerepelt.
Nataljáé.
— A húga?
— Igen.
Most már érthető volt, miért bukkant fel ma olyan kényelmesen a sógornőjük a házukban.
Irina elővette a telefonját.
Három új üzenet.
Az első Andrejtől:
„Elég ebből a cirkuszból. Gyere vissza, és normálisan magyarázd meg.”
A második:
„Natasa szerint már megint szándékosan bonyolítasz mindent.”
A harmadik:
„Egy órád van.”
Irina megmutatta a közjegyzőnek.
— Bámulatos magabiztosság.
— Mindig ilyen.
— És a lakás valóban teljes egészében az ön tulajdona?
Irina bólintott.
A történet egyszerű volt.
Öt évvel korábban meghalt a nagymamája.
Maradt utána egy kétszobás lakás.
Irina volt az egyetlen örökös.
A lakást azonban eladták.
Az abból befolyt pénzből, valamint egy kisebb összegből, amelyet Irina a saját megtakarításaiból tett hozzá, vásárolták meg a jelenlegi háromszobás lakást.
Az ingatlan Irina nevére került.
Andrej pontosan tudta, hogy az induló tőke az ő családjától származott.
De valamiért az évek során elkezdte másképp mesélni a történetet.
Eleinte:
„A mi lakásunk.”
Később:
„Én vagyok itt az úr.”
Az utóbbi hónapokban pedig:
„Az én lakásom.”
Irina nem vitatkozott a szavakon.
Egészen a mai napig.
— Miért gondolja, hogy rendelkezhet vele?
A közjegyző átlapozta az iratokat.
— Talán azért, mert számít egy másik dokumentumra.
— Milyenre?
— Meghatalmazásra.
Irina összeráncolta a homlokát.
— Én nem adtam neki meghatalmazást.
— Soha?
— Soha.
— Akkor ezt ellenőriznünk kell.
Egy óra múlva megérkezett a közjegyző által ajánlott ügyvéd.
Újabb két óra elteltével pedig valami kellemetlen dologra derült fény.
Hat hónappal korábban valaki elkészítette egy Irina nevében kiállított meghatalmazás tervezetét.
A dokumentum nem jogosította fel Andrejt arra, hogy közvetlenül eladja a lakást.
De elég széles körű felhatalmazást adott neki az iratok beszerzésére és a képviseletre.
— Hasonlít az aláírás? — kérdezte az ügyvéd.
Irina megnézte.
Nagyon.
— De nem az enyém.
— Biztos benne?
— Teljesen.
— Akkor addig semmit nem állítunk biztosan, amíg nem ellenőriztük.
Irina bólintott.
Nem akarta detektívtörténetté változtatni a családi veszekedést csak azért, mert így érdekesebben hangzik.
Tényekre volt szükség.
Az első tény még aznap este megérkezett.
Natalja maga telefonált.
— Ira, ne csináljunk jelenetet.
— Nyugodt vagyok.
— Andrej elvesztette a fejét.
— Megparancsolta, hogy menjek el.
— A férfiak néha mondanak olyat, amit nem gondolnak komolyan.
— A nők pedig néha segítenek nekik iratokat kérni más tulajdonáról.
Csend.
— Tessék?
— Natalja, miért kellett neked a tulajdoni kivonat?
— Miféle kivonat?
Túl gyorsan válaszolt.
Irina nem mondott semmit.
Natalja folytatta:
— Andrej csak ellenőrizni akarta a papírokat.
— Miért?
— Jaj, Ira, ti egy család vagytok!
— Miért?
Szünet.
— Hitelt akart felvenni.
Megvan.
Nem eladás.
Legalábbis nem kezdetben.
— A lakásra?
— Hogy vállalkozást indítson.
Irina lehunyta a szemét.
Andrej már évek óta a „saját vállalkozásáról” beszélt.
Autószerviz.
Alkatrészbolt.
Garázskomplexum.
Az ötletek változtak.
Egyetlen dolog nem változott:
nem volt rájuk pénze.
— Milyen vállalkozást?
— Valami rendeset.
— Natalja.
— Autószervizt.
— Mennyiért?
— Nem tudom.
— Mennyi?
— Körülbelül négymillió.
Irina lassan leült.
— Négymillió rubel?
— Mindet visszafizette volna.
— Miből?
— Amikor beindul az üzlet.
— Andrej nyolc hónapja alkalmi javításokból tengődik.
Natalja ingerülten válaszolt:
— Mert te soha nem hittél benne!
Irina most már elnevette magát.
— Tehát ahhoz, hogy bebizonyítsam, hiszek a férjemben, zálogba kell adnom a lakásomat?
— Ne ferdítsd el!
— Én erről egyáltalán nem tudtam.
— El akarta mondani.
— Miután megkapta a pénzt?
Natalja letette a telefont.
Húsz perccel később Andrej megérkezett a közjegyzői irodához.
Irina az ablakon keresztül látta.
Kiszállt az autóból.
Becsapta az ajtót.
Belépett.
— Beszélnünk kell.
Az ügyvéd felállt.
— Itt is beszélhetnek.
Andrej ránézett.
— És ő kicsoda?
— Az az ember, akit azután hívtam ide, hogy megtudtam: a férjem a lakásomhoz gyűjt dokumentumokat.
— Istenem.
Andrej végighúzta a kezét az arcán.
— Senki nem akarta eladni azt a drága lakásodat.
— Akkor Natalja igazat mondott? Hitel?
Az anyjára nézett, aki nem volt jelen, mintha mégis ott állna.
— Autószervizt akartam nyitni.
— Négymillióból.
— Ez befektetés.
— A lakásom fedezetével?
— A miénkkel!
Irina ránézett.
— Pontosan itt kezdődött minden.
— Micsoda?
— Nem érted a különbséget aközött, hogy „a családunk”, és aközött, hogy „az én tulajdonom”.
— A férjed vagyok.
— Egyelőre.
Megdermedt.
— Mit jelent az, hogy „egyelőre”?
Irina nem válaszolt.
Az ügyvéd kérdezett:
— Andrej, honnan került elő a meghatalmazás?
A férfi elsápadt.
Alig észrevehetően.
De Irina észrevette.
— Milyen meghatalmazás?
— Az, amelyiken a felesége aláírása szerepel.
— Nem tudom.
— Felhasználta?
— Nem.
— Akkor miért csatolták a másolatát ahhoz az iratcsomaghoz, amelyet ön állított össze?
Andrej Irinára nézett.
— Te rendőrt akarsz hívni?
— Egyelőre csak azt akarom tudni, ki írta alá helyettem.
— Lehet, hogy te írtad alá, csak elfelejtetted.
Ez rossz mondat volt.
Irina érezte, ahogy benne valami végleg kikapcsol.
Nem a szerelem.
Az talán már korábban véget ért.
Az utolsó vágy, hogy mentegetni próbálja őt.
— Nem felejtettem el.
— Rengeteg papírt írsz alá a munkahelyeden.
— És ezért foghat valaki egy aláírásomat, majd átmásolhatja egy másik dokumentumra?
Hirtelen elhallgatott.
Az ügyvéd Irinára nézett.
Ő pedig a férjére.
— Nem mondtam, hogyan kerülhetett oda az aláírás.
Andrej megértette a hibáját.
— Csak feltételeztem.
— Természetesen.
Az ellenőrzés időt vett igénybe.
Nem öt percet.
Nem egy látványos estét.
Több hetet.
Kiderült, hogy Andrej valóban hitelt akart felvenni egy autószerviz megnyitására egy barátjával.
A bank fedezetet követelt.
Andrejnak nem volt megfelelő értékű saját ingatlana.
Ekkor merült fel a lakás használatának ötlete.
Irina visszautasította volna.
Ezt ő is tudta.
Ezért először úgy döntött, hogy „előkészíti a dokumentumokat”, aztán kész tények elé állítja a feleségét.
Natalja segített neki.
Biztos volt benne, hogy Irina úgyis aláírja majd, ha meglátja a kész iratcsomagot.
— És a meghatalmazás? — kérdezte Irina.
Ott vált igazán súlyossá a helyzet.
Az aláírás valóban nem az övé volt.
A dokumentum nem jutott el addig, hogy elérje a kívánt eredményt.
De már önmagában az a tény, hogy valaki az ő nevében kiállított irattal próbálkozott, nem volt többé elintézhető egy családi félreértésként.
Irina átadta az ügyet az ügyvédeknek.
Ő maga pedig hazament.
Igen.
Ő ment vissza.
Andrej néhány napig Nataljánál lakott.
Irina első dolga volt, hogy lecseréltesse a zárakat.
Aztán leült ugyanabban a konyhában.
Az asztalon már nem volt csirke.
A tányérokat még reggel, a veszekedés előtt elmosta.
A mikrohullámú sütő a helyén állt.
Irina ránézett, és hirtelen elnevette magát.
„Vidd csak a mikrót, nehogy megerőltesd a hátad.”
Lefényképezte.
Elküldte Andrejnek.
„Én megtartom.”
Felhívta.
— Nagyon vicces.
— Nekem is tetszett.
— Tényleg muszáj elválnunk egyetlen hiba miatt?
— Egyetlen?
— A családért akartam pénzt keresni.
— A beleegyezésem nélkül akartad kockára tenni az otthonomat.
— Mindent visszafizettem volna.
— Talán.
— Még esélyt sem adtál.
Irina hallgatott egy pillanatig.
— Andrej, nyolc hónapon keresztül adtam neked esélyt.
— Mi köze ennek a munkámhoz?
— Az, hogy egy ember, aki nem fizeti a rezsit, ma azt mondta nekem, hogy takarodjak el a lakásból, mert „ő itt az úr”.
Elhallgatott.
— Dühös voltam.
— Nem.
Irina a kék mappára nézett.
— Meggyőződés volt.
Ez rombolta le végleg a házasságukat.
Nem a hitel.
Még csak nem is a dokumentumok.
Hanem az, hogy Andrej valóban normálisnak tartotta, hogy a felesége tulajdona felett azért rendelkezzen, mert ő a férje.
Natalja egy héttel később megjelent.
Előzetes bejelentés nélkül.
Irina nem nyitott ajtót.
— Ira, beszélnünk kell!
— Telefonon.
— Én normálisan akarom!
— Én is normálisan akartam. A konyhaasztalnál. Emlékszel?
Csend.
— Andrej egy idióta.
— Lehet.
— De ő a testvérem.
— Én pedig a felesége voltam.
— Szeret téged.
Irina a homlokát az ajtónak támasztotta.
— Natalja, valaki mondhatja, hogy szeret, miközben közben a te életedet a saját tulajdonának tekinti. Az egyik nem teszi semmissé a másikat.
— Minden nélkül hagyod?
Irina még meg is lepődött.
— Mi az, ami Andrejé, és nálam van?
Natalja nem válaszolt.
— Az autóját elvitte. A holmiját elvitte. A saját számláján lévő pénzéhez senki sem nyúl.
— És a lakás?
— Az enyém.
— De annyi évet éltetek együtt!
— Éltünk.
— Akkor ő is hozzájárult!
— Akkor az ügyvédek számolják össze a bizonyítható hozzájárulását, ha vannak ilyen követelései. De az, hogy velem élhetett, automatikusan nem jelenti azt, hogy rendelkezhet a tulajdonommal.
Natalja elment.
A válás nem volt szép.
Andrej hol dühöngött, hol bocsánatot kért.
Egyszer virágot hozott.
Aztán azt írta, hogy Irina „tönkretette az életét”.
Majd ismét találkozót kért.
Egyszer találkozott vele.
Egy kávézóban.
— Ha akkor nem mondtam volna, hogy menj el, most együtt lennénk? — kérdezte.
Irina elgondolkodott.
— Talán.
A férfi felélénkült.
— Látod?
— De ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt.
— Meg tudtam volna változni.
— Talán.
— Akkor miért nem adtál esélyt?
Irina ránézett.
— Mert nem egyszerűen olyasmit mondtál, amit nem kellett volna.
— Hanem?
— Véletlenül kimondtad azt, ahogyan valójában láttad a házasságunkat.
Összeráncolta a homlokát.
— És hogyan?
— Ami az enyém, az a tiéd. Ami a tiéd, az a tiéd. A döntést pedig akkor is te hozod meg.
Nem válaszolt.
Egy évvel később Irina még mindig abban a lakásban élt.
Kisebb felújítást végzett.
Kidobta a konyhaasztalt, amelynél az a beszélgetés lezajlott.
Nem azért, mert rossz volt.
Egyszerűen másikat akart.
A mikrohullámú sütőt megtartotta.
Egy nap a barátnője megkérdezte:
— Miért? Vehettél volna újat az asztallal együtt.
Irina elnevette magát.
— Ez nekem emlék.
— A házasságodról?
— Nem.
— Akkor miről?
Becsukta a mikrohullámú sütő ajtaját.
— Arról a legolcsóbb tárgyról, amit Andrej nagylelkűen megengedett, hogy magammal vigyek a saját lakásomból.
Mindketten nevettek.
Este azonban Irina ismét elővette a kék mappát.
Most már nemcsak a lakás iratai voltak benne.
Ott voltak a válás utáni dokumentumok.
A szakvélemények.
A levelezések másolatai.
És egy rövid üzenet, amelyet saját magának írt:
„Soha ne vitatkozz valakivel arról, kié az életed. Egyszerűen ellenőrizd a dokumentumokat.”
Becsukta a mappát.
Visszatette a helyére.
Valamikor Andrej ezt parancsolta:
— Estére ne legyél az én lakásomban.
Biztos volt benne, hogy ezzel kimondja az utolsó szót.
Valójában ez volt hosszú idő óta az első őszinte mondata.
Mert Irina abban a pillanatban végre megértette:
valóban el kell mennie.
Csakhogy nem a lakásból.
Hanem abból a házasságból, amelyben a férfi már régen összekeverte a „feleség” szót a „tulajdon” szóval.
