Amikor fia úgy döntött, hogy tanulmányai után a városban marad, felesége pedig nem bírta a csendet, és elment hozzá, az erdész egyedül maradt. Nem szimpatikus értelemben, hanem igazán egyedül – fenyők, erdei ösvények és egy régi kályhás házikó között.
Idővel az erdő nem volt számára csak munka, és olyan lett, mint egy család. Ismert minden dombot, minden tisztást és minden patakot. Reggel a ködöt üdvözölte, este pedig hallgatta a szél susogását a fák tetején.
Május végén, egy éjszakai vihar után, elment, hogy ellenőrizze környéke legtávolabbi részét. A levegőben nedves föld és gyanta szaga volt. Minden nyugodtnak tűnt, amíg meg nem érzett egy másik illatot – éles, keserű, idegen. Nem csak a tábortűz füstje volt. Volt benne valami vegyszer és kellemetlen.
Elhagyta az ösvényt, és a szurdok felé indult. Még mindig ott parázslott a szeméthegy: műanyag kannák, égett ponyva, szintetikus anyagok darabjai. Valaki felgyújtotta a helyet, és anélkül távozott, hogy meggyőződött volna a tűz eloltásáról. Az eső elfojtotta a lángokat, de még mindig sűrű füst szállt a levegőben.
E fekete kupac mellett észrevette egy rókalyuk bejáratát. A talaj földcsuszamlásos volt, a szélei felperzseltek, az átjáró majdnem betemetett.
Közelebb jött, eltakarta az arcát az ujjával, majd hallott valamit. Nem csikorgás volt, inkább halk, kétségbeesett vakarózás, mintha valaki segítségért akarna kiáltani.
Az erdész azonnal megértette, mi történt. Ledobta hátizsákját a földre, elővett egy kis lapátot, és óvatosan elkezdte kiásni a még meleg földet. Lassan dolgozott, hogy ne omolja be az odú tetejét. Néhány perc múlva az átjáró kiszélesedett, és belátott.
Három kis szőrgombóc mozgott a lyuk alján. Róka kölykök. Kicsi, még vak. Pofájukat a földbe nyomták, remegtek és halkan visítoztak. A kifejlett róka sehol sem volt. Talán meghalt, vagy pánikszerűen elmenekült. Az erdész inkább nem gondolt rá.
Egyenként szedte ki őket a legnagyobb gonddal. Melegek voltak, tej- és füstszagúak. Kettőjüknek intenzív vörös bundája volt, a harmadiknak sötétebb volt, mintha hamuval lenne behintve.
AZON A NAP HÁROM RÓKA MEGMENTÉSE KÖZBEN AZ ERDÉSZ NÉHÁNY ÉVVEL KÉSŐBB BE NEM TÖRTÉNTE MI TÖRTÉNIK.
Azon a napon, miközben három kis rókát mentett, az erdésznek fogalma sem volt, mi fog történni néhány év múlva.
Üvegből etette őket, a tűzhely mellett melegítette őket, és éjszaka felkelt, amikor nyikorogni kezdtek. Eleinte egy régi fadobozban aludtak, majd végigrohanták a házat, a lábai közé gabalyodtak és a kabátja ujját harapdálták.
Az erdész gyerekként beszélt hozzájuk, pedig tudta, hogy egyszer el kell engednie őket.
Amikor a rókák megöregedtek, elkezdte kivinni őket az erdőbe. Először rövid sétákra, majd egyre tovább. Egy nap nem jöttek vissza. Várt egy napot, aztán még egyet, aztán egy egész hetet.
Évek teltek el.
Mígnem egy napon, késő ősszel, amikor az erdő kifejezetten üresnek tűnt, nem történt valami, amire egyáltalán nem volt felkészülve…
Az egyik tél kivételesen kemény volt. Csaknem harminc fok volt a fagy, és a szél úgy csapta be a nyaraló falait, mintha gerendáról gerendára akarta volna szétszedni. Az erdész eleinte nem figyelt a gyengeségre – azt hitte, ez egy közönséges megfázás, és hamarosan elmúlik. Ereje azonban napról napra elhagyta. Alig tudott kikelni az ágyból, a vödörben megfagyott a víz, és hamarabb fogyott el a fa, mint várta.
Tudta, hogy faluba kellene mennie, de már nem volt ereje hozzá. Minden lépés hatalmas erőfeszítés volt. Végül lefeküdt az ágyra, és hosszan bámulta a plafont.
Az éjszaka folyamán üvöltést hallott. Hosszú, elnyújtott, nagyon közel. Azt hitte, csak a szél az ágakban. De az üvöltés ismét jött. Aztán újra. Reggel valaki az ajtót kaparta.
NEHÉZEN FÜLT TARTOTT, AZ ABLAKHOZ MENT ÉS LÁTT HÁROM RÓKÁT.
Nehezen felállt, az ablakhoz ment, és három rókát látott. Közvetlenül a küszöb előtt álltak. Nem féltek, nem futottak el. Körbeálltak a kunyhó körül, és ismét üvöltöttek, mintha hívnának valakit.
Ugyanezen a napon egy csoport turista sétált az erdei ösvényen. A befagyott tó felé sétáltak, és először azon lepődtek meg, hogy a rókák nem futottak el, hanem eléjük futottak, megálltak és hátranéztek. Egyikük még viccelődött is, hogy az állatok úgy néznek ki, mintha el akarnák vinni őket valahova.
És bizony a rókák egyenesen a házikóba vezették őket.
Az ajtó zárva volt, a kéményből füst nem szállt fel. Kopogtattak. Csend. Végül az egyik férfi az ajtónak nyomta a vállát, és kinyitotta.
Szinte eszméletlenül találták az erdészt.
Sikerült időben kórházba szállítani. Az orvosok később azt mondták, még egy nap – és minden teljesen másképp végződhetett volna.
Amikor tavasszal visszatért kabinjába, a hó már olvadni kezdett. Kiment a verandára, és hosszan nézte az erdőt. És hirtelen három róka jelent meg a fák közül.
Néhány lépéssel odébb megálltak. Nyugodtan néztek rá, a félelem nyoma nélkül.
Nem szólt semmit. Csak bólintott – mint egy régi barát.
