A következő napokban ugyanaz a kislány folyton felbukkant az ajtóm előtt. Egy pillanatig ott állt, aztán hirtelen elszaladt. Aggódni kezdtem érte, és úgy döntöttem, megkeresem a szüleit – és ekkor fedeztem fel valami igazán meglepőt 😲😱
Szinte minden nap, pontosan délben, ugyanaz a kislány jelent meg az ajtóm előtt. Imádnivaló volt, szépen felöltözve, pirospozsgás arccal és egy kis plüssmackóval a kezében.
Mondatlanul állt, és egyenesen a csengő kamerájába nézett – mintha várna valamire.
Általában ilyenkor dolgoztam, így nem tudtam kinyitni az ajtót, és megtudni, hogy ki ő, vagy miért jön. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: a kislány becsöngetett, várt egy-két percet, majd eltűnt a sarkon.
Nem volt autó, nem volt a közelben felnőtt. Minden egyes nappal egyre szorongtam. Hol vannak a szülei? Miért sétál egyedül egy ilyen kisgyerek?
Aggódni kezdtem, hogy valami rossz történhetett.
Egyik este nem bírtam tovább, és a felvételekkel a rendőrségre mentem. A rendőrök gyorsan megtalálták a lány családját, és behívták az anyját a rendőrőrsre. És ekkor derült fény valami teljesen váratlanra 😲😱
AMIKOR A NŐ BELÉPETT ÉS HALLOTTA, MI TÖRTÉNIK, HIRTELENÜL NEVETÉSBEN KITÖRT.
„Elnézést” – mondta, könnyeit törölgetve -, „de a lányom abban a korban van, hogy mindenre kíváncsi. A közelben lakunk, és gyakran sétálunk ezen az utcán. Valahányszor elhaladunk a ház úrnője mellett, azt mondja: ‘Köszönni akarok annak a hölgynek!’ Odarohan az ajtóhoz, becsönget, majd visszajön hozzám. Én mindig a kapuban várok.”
Nem tudtam megszólalni.
„De miért az én házam?” – kérdeztem.
A nő még szélesebben elmosolyodott:
„Lehet, hogy erre nem emlékszel, de az egyik nyáron adtál a lányomnak egy almát, amikor elesett. Azóta meg van győződve arról, hogy minden nap el kellene jönnie, hogy jó napot kívánjon neked.”
Ránéztem az őrmesterre, majd mindketten hangosan felnevettünk. Kiderült, hogy a „titokzatos lány” csak egy elbűvölő gyerek volt, aki minden nap eljött, hogy „köszönjön” valakinek, aki egyszer már mutatott neki egy kis kedvességet.
