A nő letépte a doboz tetejét.
Nem ékszer volt benne.
Vagy pezsgő.
Vagy felminősítés.
Egy kézzel írott kártya volt benne.
Ez állt rajta:
„Gratulálunk! Szimbolikus „400. utasunkként” kiválasztottuk, hogy segítsen valaki más utazását felejthetetlenné tenni. Köszönjük, hogy ablak melletti helyét egy fiatal utazónak adta az első repülőútjára.”
A kártya alatt egy kis játékrepülőgép, egy kifestőkönyv és egy pár gyermek repülőszárny volt.
A nő arca élénkvörösre változott.
„Soha nem egyeztem bele ebbe!” – csattant fel.
A légiutas-kísérő udvariasan elmosolyodott.
„Tudjuk.”
„Ezért szólnak az ajándékok valójában a kislánynak.”
Gyengéden felvette a játékrepülőgépet és a szárnyakat.
Majd odament Emmához.
A kapitány hangja visszatért a hangosbemondóban.
„Néha nem az ablakon keresztül van a legjobb kilátás.”
„Ez a lehetőség, hogy valakinek a napját egy kicsit szebbé tegyük.”
„A személyzet szeretné üdvözölni a legfiatalabb első utasunkat.”
A kabin tapsviharban tört ki.
Egy utas, aki néhány sorral előrébb ült, azonnal felállt.
„A fiam imádná a folyosót” – mondta.
„Ő elfoglalhatja az ablak melletti helyünket.”
Egy másik utas elmosolyodott.
„Csak két sorral vagyunk elölről. Kérem, foglalja el a miénket.”
Pillanatokon belül Emma mégiscsak az ablaknál ült.
Gyengéden az üveghez nyomta a kezét, miközben a felhők elvonultak mellette.
Aznap reggel először…
Elmosolyodott.
A 7A-ban ülő nő teljes csendben töltötte a repülés hátralévő részét.
Amikor leszálltunk, több utas is megállt, hogy minden jót kívánjon Emmának az első repüléséhez.
Egy idős úriember halkan azt mondta nekem:
„A lánya ma mindannyiunknak emlékeztetett arra, hogy a kedvesség semmibe sem kerül.”
Ahogy átsétáltunk a terminálon, Emma apró kezét az enyémbe csúsztatta.
– Tetszettek a felhők – suttogta.
– Én is – válaszoltam.
Nem azért, amit az ablakon keresztül láttunk…
Han nem azért, mert vadidegenek megmutatták a lányomnak, hogy az együttérzés magasabbra tud repülni, mint bármelyik repülőgép.
