— Akkor kié ez a hátizsák? — kiáltotta újra a partról a férfi.
Nem válaszoltam.
Nem tudtam.
A piros hátizsák a kezemben lógott, és még mindig csöpögött belőle a víz.
Az oldalán egy apró sárga repülő volt felvarrva.
Ismertem ezt a hátizsákot.
De nem az öcsémé volt.
Egy Sonya nevű kislány hordta.
Majdnem egy hónappal korábban tűnt el.
Pontosan az eltűnése után kezdett az öcsém, Anton álmatlan éjszakákkal küzdeni.
A partra néztem.
— Ez Sonyáé.
Az emberek elhallgattak.
Valaki azonnal újra felhívta a segélyszolgálatot.
A kék kabátos férfi megkérdezte:
— Ki az a Sonya?
Lassan elindultam visszafelé.
Most minden egyes lépés nehezebbnek tűnt.
A felfújható csizmák imbolyogtak a lábamon.
A piros hátizsák lefelé húzta a karomat.
De már nem az egyensúlyomra gondoltam.
Arra gondoltam, miért került egy eltűnt kislány holmija éppen ide.
Sonya a szomszédos településen lakott.
Kilencéves volt.
Egyik este kijött a zeneiskolából, de már nem ért haza.
Két hétig keresték.
Aztán ritkábban.
Később pedig szinte teljesen elhallgattak róla.
Anton azonban nem hagyta abba.
Mert azon az estén ő látta utoljára.
Nem szándékosan.
Ugyanazon a buszon utaztak.
Anton két megállóval korábban szállt le.
Sonya továbbment.
Húsz perccel később eltűnt.
A rendőrség többször is beszélt az öcsémmel.
Nem volt gyanúsított.
Ennek ellenére magát okolta.
— Vele kellett volna maradnom.
— Anton, nem tudhattad.
— Azt mondta, hogy valaki követi.
Ez a mondat nem hagyta nyugodni.
Három nappal azelőtt, hogy kimentem a tóhoz, Anton maga is eltűnt.
A telefonját otthon hagyta.
A biciklijét a víz közelében találták meg.
A szobájában pedig találtam egy rajzot a partvonalról.
Kék filccel bekarikázott rajta egy helyet.
És mindössze két szó állt mellette:
„Piros szalag.”
A rendőrség úgy gondolta, talán maga indult el Sonya keresésére.
Ezért jöttem ide.
A felfújható csizmák nem játékok voltak.
Anton csaknem két hónapon át dolgozott rajtuk.
Érdekelte a mérnöki tervezés, és egy egyszerű eszközt akart készíteni, amellyel sekély vízben mozoghat a keresés során.
Tudtam, hogy veszélyes használni őket.
Ezért nem egyedül jöttem.
Indulás előtt szóltam a közelben lévő mentőállomásnak, és megkértem a parton álló embereket, hogy tartsanak egy kötelet.
De senki sem számított arra, hogy valóban találok valamit.
Amikor visszaértem a parthoz, a mentő már futott felém.
— Adja ide a hátizsákot.
Átadtam neki.
— Van benne még valami fémből készült tárgy.
— Hol?
Megmutattam.
Tíz perccel később egy kis mentőcsónak érkezett a helyszínre.
Két búvár kezdte átvizsgálni a területet.
Én a parton ültem, és egy kabátba burkolóztam.
Az emberek körülöttem most már halkan beszéltek.
Senki sem nevetett többé a csizmákon.
Húsz perccel később az egyik búvár felhozott valamit.
Egy régi kerékpárzárat.
Rajta egy apró fémből készült kulcstartó lógott.
Farkas alakú.
Elakadt a lélegzetem.
Antonnak pontosan ilyen volt.
Odarohantam.
— Ez az övé.
A mentő rám nézett.
— Biztos benne?
— Igen.
A kulcstartót én ajándékoztam neki a tizenhatodik születésnapjára.
Tehát az öcsém valóban itt járt.
De hol van?
A búvárok folytatták a keresést.
Embertől származó nyomot nem találtak.
Csak még egy tárgyat.
Egy vízhatlan műanyag tartályt.
Belül egy telefon volt.
Nem Antoné.
Sonya telefonja.
A képernyő nem működött.
De a memóriakártya épségben maradt.
A rendőrség lefoglalta.
Néhány órával később behívtak.
A nyomozó egy kinyomtatott képet tett elém.
— Felismeri?
A képen egy férfi állt egy busz mellett.
Az arcát részben eltakarta a kapucni.
De felismertem.
— Ő a sofőr.
— Melyiké?
— Az iskolai kisbuszé.
Olegnek hívták.
Évek óta ő szállította a zeneiskolába járó gyerekeket.
Sonya ismerte.
Anton is.
— Miért ilyen biztos benne?
A kezére mutattam.
A férfi középső ujján egy nagy, fekete köves gyűrű volt.
Oleg mindig ezt viselte.
A nyomozó nem mondott semmit.
Lapozott a fényképek között.
A következő képen Oleg Sonyával beszélgetett a megálló mellett.
A dátum: az eltűnés napja.
— Miért nem láttuk ezt korábban?
— A telefont csak ma találtuk meg.
Éreztem, hogy kiráz a hideg.
— Tehát Anton találta meg a telefonját.
— Úgy tűnik.
Most már érthető volt, miért jött a tóhoz.
Nem vaktában keresgélt.
Volt egy bizonyítéka.
A nyomozó megkérdezte:
— Miért nem mondta el önnek?
Eszembe jutottak az elmúlt napok.
Anton ideges volt.
Többször is mondta:
— Ha kiderül, hogy igazam van, anya ezt nem fogja kibírni.
Azt hittem, Sonyáról beszél.
Most már nem voltam benne biztos.
Oleg a családunk ismerőse volt.
Nem közeli barát, de ismertük.
Többször eljött apámhoz megszerelni a régi autót.
Gyerekkora óta ismerte Antont.
— Azt gondolják, hogy tett valamit Sonyával?
— Egyelőre semmit sem gondolunk.
Hivatalos válasz.
De Olegt még aznap este sem találták otthon.
Az autója eltűnt.
A telefonja ki volt kapcsolva.
Másnap pedig üzenet érkezett.
Nekem.
Ismeretlen számról.
„Ha látni akarod az öcsédet, ne beszélj többé a hátizsákról.”
Megmutattam a rendőrségnek.
A nyomozó arca azonnal megváltozott.
— Ne válaszoljon neki saját maga.
De én már tudtam a legfontosabbat.
Anton életben volt.
Legalábbis aki az üzenetet küldte, azt akarta, hogy ezt higgyem.
Fél órával később egy fénykép érkezett.
Anton egy helyiség padlóján ült.
A kezei szabadon voltak.
Az arcán nem látszott sérülés.
De nagyon kimerültnek tűnt.
A kezében az aznapi újságot tartotta.
A kép alatt ez állt:
„Túl sokat talált.”
Éreztem, ahogy remegnek az ujjaim.
A nyomozó megkérdezte:
— Ismerős valami a helyiségben?
Kinagyítottam a képet.
Szürke fal.
Faajtó.
Fém polc.
Aztán észrevettem Anton mögött egy kis kerek ablakot.
Rács volt rajta.
Ismertem ezt a helyet.
A tó túlsó oldalán álló régi csónaktároló volt.
Oleg évekig bérelte.
A rendőrök azonnal elindultak.
Engem nem vittek magukkal.
Majdnem két órán át ültem az őrs előtt az autóban.
Aztán kinyílt az ajtó.
A nyomozó kilépett.
Felálltam.
Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
— Anton?
Bólintott.
— Él.
Összerogytak a lábaim.
Leültem közvetlenül a lépcsőre.
— És Sonya?
Elhallgatott.
Ezt a pillanatot a mai napig emlékszem.
Aztán megszólalt:
— Nem volt ott.
Nem a lehető legrosszabb válasz.
De nem is az, amit hallani akartam.
Anton néhány nappal később mindent elmondott.
Valóban korábban megtalálta Sonya telefonját.
Nem a vízben.
Egy régi fészer közelében.
Aztán meglátta Oleg fényképét.
És úgy döntött, egyedül követi.
Ő is tudta, hogy ez őrültség.
De bűntudatot érzett a kislány eltűnése miatt.
A raktárnál Oleg észrevette.
— Megkérdezte, mit találtam.
— És te megmondtad?
— Nem.
— Akkor miért tartott ott?
Anton rám nézett.
— Mert azt hitte, hogy nálam van a memóriakártya.
Valóban Antonnál volt.
De a telefont egy vízhatlan tartályba rejtette, és egy régi kerékpárzárhoz kötötte annál a helynél, amelyet a térképen megjelölt.
A piros szalag volt a jelzés.
Sonya hátizsákját is ott találta.
Oleg arra kényszerítette, hogy dobja a hátizsákot a vízbe, azt gondolva, hogy vele együtt minden más is eltűnik.
Anton azonban egy feltűnő szalagot kötött rá.
Abban reménykedett, hogy valaki észreveszi.
— Arra számítottál, hogy én találom meg?
Elmosolyodott.
— Arra számítottam, hogy átnézed a feljegyzéseimet.
— Ez igazán hízelgő.
Először nevetett fel.
— Te mindig átnézed a feljegyzéseimet.
Oleg története még ennél is bonyolultabb volt.
Nem ő rabolta el Sonyát.
Legalábbis nem úgy, ahogy az első pillanatokban mindenki feltételezte.
Sonya valóban beszállt az autójába.
Mert ismerte.
Azt mondta neki, hogy fél hazamenni.
Miért?
Néhány nappal az eltűnése előtt véletlenül meghallotta a mostohaapja beszélgetését.
A férfi el akarta venni azt a pénzt, amelyet Sonya elhunyt apja hagyott rá.
Sonya úgy döntött, megszökik a nagymamájához egy másik városba.
Oleg beleegyezett, hogy kiviszi az állomásra.
Aztán rájött, hogy ha elmondja az igazat, emberrablással fogják megvádolni.
Ahelyett, hogy azonnal a rendőrséghez fordult volna, pánikba esett.
Sonyát elvitte a nővéréhez egy kis településre.
A nő egy éjszakára befogadta a kislányt.
De reggel Sonya ismét megszökött.
Ettől kezdve Oleg elkezdte eltüntetni a nyomokat.
Mert félt bevallani, hogy ő volt az utolsó felnőtt, aki önként elvitte az eltűnt gyereket.
— Hol van most Sonya? — kérdeztem a nyomozót.
A keresés még egy hétig folytatódott.
Megtalálták.
Életben.
Egy idős asszonynál, majdnem háromszáz kilométerre a tótól.
Sonya hetekig más néven mutatkozott be.
Az asszony azt hitte, hogy a kislány egy problémás családból szökött el, és ismerősein keresztül próbálta megtalálni a rokonait.
Így aztán egy történet, amely először lehetséges emberrablásnak tűnt, végül a félelem, a rossz döntések és azoknak a felnőtteknek a láncolata lett, akik túl sokáig próbáltak mindent titokban megoldani.
Olegnek felelnie kellett Anton fogva tartásáért és az információk eltitkolásáért.
A félelme nem mentette fel azért, amit tett.
De nem lett belőle az a szörnyeteg, akinek az első órákban gondoltuk.
Sonya visszatért a nagymamájához.
A családi helyzetével hivatalosan is foglalkozni kezdtek.
Anton pedig megkapta tőlem élete leghosszabb fejmosását.
— Soha többé ne csinálj ilyet.
— Tudom.
— Ha bizonyítékot találsz, hívd a rendőrséget.
— Tudom.
— Ne kövess egyedül gyanús felnőttet.
— Tudom.
— És ne barkácsolj vízen járó szerkezeteket, meg ne hagyj nekem rejtélyeket.
Rám nézett.
— Az utolsó különösen sértő.
Elnevettem magam.
— Majd túléled.
A felfújható csizmákat többé nem használtuk mély vízben.
Anton továbbfejlesztette őket, majd ellenőrzött körülmények között, biztosítókötéllel és mentőmellénnyel bemutatta a szerkezetet a mentőknek.
Az egyikük azt mondta:
— Érdekes ötlet. De sétálni vele biztosan nem játék.
Anton bólintott.
— Egyetértek.
Én pedig a tavat néztem.
Azon a napon, amikor először léptem a vízre, az emberek videóztak, mert azt hitték, valami ostoba mutatványt látnak.
Néhány perccel később már senki sem nevetett.
Mert néha a képen látható legabszurdabb dolog nem a történet középpontja.
A felfújható csizmák csupán arra szolgáltak, hogy eljussak a piros szalagig.
A piros szalag elvezetett a hátizsákhoz.
A hátizsák a telefonhoz.
A telefon pedig ahhoz az emberhez, aki túlságosan félt beismerni az igazságot.
És végül az igazság két gyereket is hazajuttatott.
És most, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy valóban „jártam-e a vízen”, mindig ezt válaszolom:
— Nem. Egyszerűen csak annyira féltem, hogy megtettem még egy óvatos lépést akkor is, amikor mindenki más már úgy döntött, hogy megáll.
