— Ismeri őt?
A nő most már egészen másképp nézett a nagymamámra.
Öt perccel korábban még a fotel felét sem akarta átengedni neki.
Most pedig a választ várta.
Róza egy szót sem szólt.
Csak egyenesen maga elé nézett.
Felemelkedtem kissé a helyemről.
— Nagyi?
Végre felém fordult.
— Danyiil… azt hiszem, ez a nyaralás érdekesebb lesz, mint amire számítottam.
Csak ezután nézett a mellette ülő nőre.
— Honnan ismeri Evelyn Harpert?
A nő még mindig próbált magához térni a táskájával történtek után.
— Ő az anyám.
A nagymama ujjai megszorították a biztonsági övet.
— Az édesanyja?
— Igen.
— Hány éves?
A nő összevonta a szemöldökét.
— Nyolcvannégy.
Róza lehunyta a szemét.
Láttam rajta, hogy ez a név jelent neki valamit.
Nem egyszerűen egy ismerős emberről volt szó.
Valami sokkal mélyebbről.
A vezető légiutas-kísérő megkérte az utasokat, hogy maradjanak a helyükön.
A problémát gyorsan sikerült ellenőrzés alá vonni.
Kiderült, hogy a táskában lévő hordozható akkumulátor túlmelegedett.
A személyzet szabályainak megfelelően elkülönítették.
Senki sem sérült meg.
A nő azonban még mindig remegett.
— Még a szagát sem éreztem.
Róza válaszolt:
— Mert fülhallgató volt a fülében, és nagyon erős parfümöt használt.
Más körülmények között ez csípős megjegyzésnek hangozhatott volna.
De a nagymamám minden gúny nélkül mondta.
A nő lenézett.
— Köszönöm.
Róza bólintott.
— Nincs mit.
Ennyi.
Semmi olyasmi, hogy:
„Na látja, az öregek is hasznosak.”
Semmi diadalérzet.
Talán éppen ezért lettem még kíváncsibb, miért rázta meg ennyire Evelyn neve.
Megkérdeztem:
— Nagyi, ki ő?
Róza a mellette ülő nőre nézett.
— Azt hiszem, először jobb lenne megtudni a maga nevét.
Az utas mintha csak most jutott volna eszébe, hogy tulajdonképpen még be sem mutatkoztunk egymásnak.
— Margaret.
— Én Róza vagyok.
— Tudom.
A nagymama meglepődött.
— Honnan?
Margaret a nagymama táskájának zsebéből kilógó beszállókártyára mutatott.
— Láttam a nevét.
— Értem.
Csend.
— Tehát az édesanyja Evelyn.
— Igen.
— Élt valaha Ohióban?
Margaret lassan bólintott.
— Fiatal korában. Később Floridába költözött.
A nagymama az ablak felé fordult.
Középen ült, de Margaret most kissé arrébb húzódott, és helyet csinált neki.
Még a kartámaszt is lehajtotta.
Későn.
De legalább megtette.
— Nagyi?
Felsóhajtott.
— Evelyn volt a legjobb barátnőm.
Rábámultam.
Az alatt a harminckét év alatt, amióta élek, a nagymamám egyszer sem említette ezt a nevet.
— Mikor?
— Amikor mindketten húszévesek voltunk.
Margaretet is láthatóan érdekelni kezdte a dolog.
— Az anyám soha nem mesélt nekem Rózáról.
A nagymama elmosolyodott.
— Nem lep meg.
— Miért?
Nem válaszolt azonnal.
— Mert nagyon rosszul váltunk el.
Erre egyáltalán nem számítottam.
A történet, amelyről azt hittem, egyszerűen egy tengerparti utazásról szól, hirtelen egy majdnem hat évtizedes múlttal rendelkező történetté vált.
— Mi történt?
Róza rám nézett.
— Danyiil.
— Mi az?
— Vannak történetek, amelyeket jobb nem egy repülőgépen, három sorral arrébb ülő embernek elmesélni.
Néhány mellettünk ülő utas elmosolyodott.
Visszaültem.
Várnom kellett.
Margaret azonban nem bírta sokáig.
Néhány perc múlva megkérdezte:
— Tényleg barátnők voltak az anyámmal?
— Nagyon jó barátnők.
— Mennyire álltak közel egymáshoz?
A nagymama elmosolyodott.
— Annyira, hogy egy hétig nálunk lakott, amikor összeveszett a szüleivel.
Margaret pislogott.
— Az anyám?
— Húszéves korában sokkal kevésbé volt nyugodt természetű, mint most, legalábbis remélem.
— Ez biztosan az én anyám?
Róza felnevetett.
Ekkor tűnt el először valamennyire a feszültség.
Margaret is elmosolyodott.
Kissé zavartan.
Mintha eszébe jutott volna, hogy még tíz perccel korábban azt mondta ennek a nőnek, hogy nem kellene repülőre szállnia.
— És miért szakadt meg a kapcsolatuk?
A nagymama mosolya eltűnt.
— Egy férfi miatt.
Arra gondoltam: persze.
Margaret is valószínűleg ugyanerre gondolt.
— Mindketten szerelmesek voltak belé?
— Nem.
Róza ránézett.
— Ő volt a férjem.
Csend lett.
— A férje?
— Akkor még csak a leendő férjem.
Margaret lassan kihúzta magát.
— Az anyám…
— Nem.
A nagymama azonnal leállította.
— Nem az történt, amire gondol.
— Akkor mi?
Róza végighúzta az ujjait a kézitáskája pántján.
— Megpróbált figyelmeztetni.
Megborzongtam.
— A nagyapára?
A nagyapám akkor halt meg, amikor még kicsi voltam.
Csak néhány dologra emlékeztem.
Nagy kezek.
Dohányszag.
Egy régi óra.
A nagymamám szinte soha nem beszélt róla rosszat.
De jót sem igazán.
— Igen.
— Mi volt vele?
Róza rám nézett.
— Játszott.
— Kártyázott?
— Mindennel, amivel pénzt lehetett veszíteni.
Erről soha nem tudtam.
— És Evelyn tudott róla?
— Előbb tudta meg, mint én.
Margaret már teljesen megfeledkezett a saját táskájáról.
— Elmondta magának?
— Megpróbálta.
— És maga?
Róza keserűen elmosolyodott.
— Azzal vádoltam, hogy irigy.
Most már érthető volt, miért ért véget a barátságuk.
— Nem hitt neki?
— Nem.
— És utána?
— Hozzámentem.
Hallgattam.
— Tényleg elvesztette a pénzét?
— Igen.
— Sokat?
— Mindent, amit csak tudott.
A nagymama elfordult.
— Néha még annál is többet, mint amennyije volt.
Margaret halkan megkérdezte:
— És anyámnak igaza volt?
— Teljes mértékben.
— Később bocsánatot kért tőle?
Róza megrázta a fejét.
— Nem.
— Miért?
Egyszerű kérdés volt.
A nagymamámnak mégis nehéz volt válaszolnia.
— Először a büszkeség.
Aztán a szégyen.
Aztán túl sok idő telt el.
Elgondolkodtam.
— Nagyi, majdnem hatvan éved volt rá.
— Tudom.
— Miért nem kerested meg soha?
— Egyszer megkerestem.
— És?
— Megtudtam, hogy elköltözött.
Ez meglehetősen gyenge kifogásnak hangzott.
A nagymama is tudta.
— És ennyi?
— Igen.
Rám nézett.
— Az én nemzedékem tagjai képesek éveken át együtt élni olyan dolgokkal, amelyeket egyetlen telefonhívással helyre lehetett volna hozni.
Margaret váratlanul felnevetett.
— Ez teljesen az én anyámra vall.
Róza ránézett.
— Ő is ilyen?
— Rosszabb.
Mindketten nevettek.
Hihetetlen volt ezt látni azután, ahogy Margaret korábban viselkedett vele.
De aztán Margaret elkomolyodott.
— Anya nem egyszerűen pihenni megy.
— Mi?
— Hozzá repülök.
Csend.
— Elköltözik abból a házból, ahol az elmúlt húsz évben élt.
— Hová?
— Közelebb hozzám.
— Miért?
— Egyedül már nehéz neki.
Láttam, hogy a nagymama azonnal megfeszült.
— Beteg?
— Nem, semmi ilyesmi. Csak az életkor.
Róza kifújta a levegőt.
Margaret ránézett.
— Szeretné látni?
A nagymama megmerevedett.
— Mit?
— Floridában.
— Több mint ötven év után?
— Igen.
— Lehet, hogy nem akarja.
— Lehet.
Róza elfordult.
— Akkor ne erőltessük.
— Fél?
Ez már-már mulatságos volt.
Az a nő, aki nemrég még azt mondta a nyolcvanhat éves utasnak, hogy ne repüljön, most azt kérdezte tőle, fél-e egy régi barátnőjétől.
Róza elmosolyodott.
— Nagyon.
Margaret elővette a telefonját.
— Akkor talán először csak egy fénykép.
Megnyitotta a galériát.
Megmutatta.
Láttam a nagymamám arcát.
Először kíváncsiság.
Aztán felismerés.
Majd egészen gyermeki kifejezés.
A képernyőn egy idős asszony látszott szalmakalapban.
A víz mellett állt.
— Te jó ég.
Róza megérintette a képernyőt.
— Ő az.
— Igen.
— Ugyanaz a mosoly.
Margaret a nagymamára nézett.
— És tényleg soha nem látta még az óceánt?
A nagymama meglepődött.
— Honnan tudja?
Margaret hátrafelé mutatott.
— Hallottam, ahogy az unokájával beszélgetett még a beszállókapunál.
Kellemetlenül éreztem magam.
Tehát tudta.
Már korábban is tudta.
Tudta, hogy ez a nagymamám első utazása.
És ennek ellenére azt mondta neki, hogy ne repüljön.
Talán Margaret is erre gondolt.
Mert megváltozott az arca.
— Róza.
— Igen?
— Bocsánatot kell kérnem.
A nagymama hallgatott.
— Azért, ahogy magával beszéltem.
— Rendben.
Margaret zavarba jött.
— Rendben?
— Hallgatom.
Alig bírtam visszatartani a mosolyomat.
Ez volt az én nagymamám.
Nem mondta automatikusan, hogy „semmi baj”.
Ha valaki bocsánatot akar kérni, akkor kérjen bocsánatot.
— Borzalmasan viselkedtem.
— Igen.
Margaret elpirult.
— Már a felszállás előtt is ideges voltam.
— Ez magyarázat.
— De nem mentség.
— Pontosan.
Margaret lesütötte a szemét.
— Hallottam, hogy ez az első nyaralása, és ennek ellenére mégis ilyeneket mondtam.
— Igen.
— Sajnálom.
A nagymama néhány másodpercig nézte.
— Rendben.
— Ez azt jelenti, hogy megbocsát?
— Azt jelenti, hogy meghallgattam a bocsánatkérését.
Margaret elmosolyodott.
— Jogos.
Aztán maga hajtotta le a kartámaszt, eligazította a holmiját, és annyira közelebb húzódott az ablakhoz, amennyire csak tudott.
— Így kényelmesebb?
— Sokkal.
— Ezt rögtön meg kellett volna tennem.
— Meg.
A hátsó ülésen ültem, és furcsa elégedettséget éreztem.
Nem azért, mert a nőt „megbüntette a karma”.
Hanem azért, mert a nagymamám nem engedte, hogy valaki más durvasága őt is durva emberré változtassa.
Két órával később landoltunk.
A kijáratnál Margaret várt ránk.
Nem számítottam rá.
— Tíz perc múlva itt lesz az autóm — mondta. — Anya nagyjából negyven percre lakik innen.
A nagymama azonnal megfeszült.
— Margaret…
— Semmit sem ígértem neki.
— Rendben.
— De ha szeretné, megadhatja a telefonszámát.
Róza rám nézett.
— Mit gondolsz?
— Azt gondolom, azért repültünk ide, hogy először lássuk az óceánt.
— Ez igaz.
— De az óceán még néhány óráig biztosan megvár.
Elmosolyodott.
— Néha okos vagy.
— Néha?
— Ne szállj el magadtól.
Róza megadta a telefonszámát.
Fél órával később megszólalt a telefon.
Úgy nézett a kijelzőre, mintha egy bomba lenne rajta.
— Felveszed? — kérdeztem.
— Nem tudom.
— Akkor abbahagyja a hívást.
— Nagyon vicces.
A telefon tovább csörgött.
Róza megnyomta a gombot.
— Halló?
Csak a hangját hallottam.
Csend.
— Igen.
Aztán újabb csend.
A nagymamám arca megváltozott.
— Evelyn?
A kezével eltakarta a száját.
Elfordultam.
Nem akartam egy ennyire személyes pillanatot nézni.
De meghallottam:
— Bocsáss meg.
Nem azt, hogy „szia”.
Nem azt, hogy „hogy vagy?”
Több mint ötven év sűrűsödött bele két szóba.
Aztán a nagymamám sírt.
És nevetett.
Aztán megint sírt.
A beszélgetés majdnem negyven percig tartott.
Amikor véget ért, sokáig némán ült.
— Na?
— Holnap találkozunk.
— Tényleg?
— Igen.
Aztán rám nézett.
— De ma az óceán.
Ebben nem volt vita.
Naplemente előtt értünk a partra.
Segítettem a nagymamámnak végigmenni a fából készült pallón.
Lassan haladt a homokban.
Fájtak a térdei.
De nem panaszkodott.
Amikor először meglátta a vizet, megállt.
Csak állt ott.
Az óceán egészen a horizontig terült el.
Róza percekig nézte.
— Na? — kérdeztem.
Elmosolyodott.
— Megérte nyolcvanhat évet várni.
Másnap találkoztunk Evelynnel.
Margaret egy kis, part menti kávézóba hozta el.
Felkentem a képről megismert nőt.
Csak most feszültség ült az arcán.
Amikor Róza belépett, Evelyn felállt.
Senki sem mozdult.
Aztán Evelyn megszólalt:
— Borzasztóan sokáig gondolkodtál.
Róza könnyeken át nevetett.
— Mindig makacs voltam.
— Tudom.
Megölelték egymást.
Nem volt szép beszéd.
Nem szólt zene.
Csak két nagyon idős asszony állt egymással szemben, akik egyetlen veszekedés miatt több mint fél évszázadot veszítettek el.
Margaret mellettük állt.
Aztán rám nézett.
— Furcsa egy repülőút volt.
— Nagyon.
— Még mindig haragszol rám?
Elgondolkodtam.
— Egy kicsit.
Bólintott.
— Megérdemlem.
Aztán halkan megkérdezte:
— A nagymamád mindig ilyen?
— Milyen?
— Nyugodt.
Rózára néztem.
— Nem.
— Tényleg?
— Hetvennyolc éves korában kidobott a házból egy vízvezeték-szerelőt, mert „nagymamuskának” nevezte.
Margaret olyan hangosan felnevetett, hogy Róza megfordult.
— Mi olyan vicces?
— Semmi! — válaszoltuk egyszerre.
A következő napokban Róza és Evelyn szinte minden nap találkoztak.
Vitatkoztak.
Emlékeztek.
Rájöttek, hogy ugyanazokra az eseményekre teljesen másképp emlékeznek.
Evelyn bevallotta:
— Én is megkereshettelek volna.
Róza meglepődött.
— Tessék?
— Húsz évvel később megtudtam, hol laksz.
— És nem hívtál fel?
— Féltem, hogy rám teszed a telefont.
Róza felnevetett.
— Akkor mindketten idióták vagyunk.
— Teljesen.
Talán ez volt a legőszintébb kibékülés, amit valaha láttam.
A hazafelé induló járatunk előtt Margaret eljött a szállodába.
Hozott a nagymamának egy kis dobozt.
Odabent egy régi fénykép feküdt.
Két húsz év körüli lány ült egy autó motorháztetején.
Róza és Evelyn.
A hátuljára dátumot írtak.
1959.
— Anya megőrizte.
A nagymama sokáig nézte.
— Azt hittem, mindent kidobott.
— Nem.
Margaret elmosolyodott.
— Egyszerűen ő is ugyanolyan makacs.
Róza eltette a fényképet a táskájába.
Aztán Margaretre nézett.
— Adhatok egy tanácsot?
Margaret felnevetett.
— A megismerkedésünk után egy kicsit félek megkérdezni.
— Akkor is adok.
— Rendben.
Róza azt mondta:
— Soha ne dönts egy ember életkorából kiindulva arról, hogy neki már túl késő bármit is megtennie.
Margaret elkomolyodott.
A nagymama folytatta:
— Nyolcvanhat éves voltam, amikor először láttam az óceánt.
A fényképre mutatott.
— És nyolcvanhat évesen kaptam vissza a legjobb barátnőmet is.
Aztán elmosolyodott:
— Életem legszebb napjai közül néhány azután következett, hogy betöltöttem azt a kort, amikor te már úgy döntöttél, nem kellene repülnöm.
Margaret elpirult.
— Ezt soha nem fogom elfelejteni.
— Remélem is.
Hazarepültünk.
Ezúttal a légitársaság egymás mellé tudott ültetni minket.
Amikor a repülő elérte a megfelelő magasságot, a nagymamám kinézett az ablakon.
— Danyiil?
— Igen?
— Tudod, mi ebben a legviccesebb?
— Mi?
— Az a nő azt hitte, hogy az akkumulátor miatt érte utol a karma.
— Hát nem?
A nagymama megrázta a fejét.
— Nem.
Elővette a régi fényképet.
— Csak arra kényszerítette, hogy lenézzen.
Nem értettem.
— Hogy érted?
Róza elmosolyodott.
— Néha jót tesz az embernek, ha abbahagyja, hogy lenézzen másokat.
És ez nagyon is rá vallott.
Nem örvendezni más hibáján.
Nem büntetést követelni.
Csak folytatni az utazást.
Mert nyolcvanhat éves korára a nagymamám végre megértett valamit, amit egyesek még negyvenévesen sem értenek:
amíg képes vagy rácsodálkozni arra, ami még előtted áll, senkinek nincs joga eldönteni helyetted, hogy a te időd már lejárt.
