— Még mindig élek.
A hang halkan csendült fel.
De Konsztantyin kezéből kiesett a pohár.
Az üveg szilánkokra tört a márványpadlón.
Senki még csak le sem nézett.
Mindenki az ajtót nézte.
Éva ott állt.
Élve.
Néhány másodpercre a megemlékezés terme teljesen mozdulatlan fényképpé dermedt.
A fal mellett hatalmas, fekete keretbe foglalt portré állt Éváról.
Előtte gyertyák égtek.
Maga a nő pedig három méterre állt a saját portréjától.
Konsztantyin tátott szájjal nézett.
Becsukta.
Aztán ismét kinyitotta.
— Éva?
A nő nem válaszolt.
Nehéz volt állnia.
A kabátja alatt az orvosok által előírt speciális tartóöv húzódott.
Bal karját ortopéd sín rögzítette.
Alekszandr mellette állt, és erősen tartotta a könyökénél.
Konsztantyin ránézett.
És lassan felismerte.
Ez szinte érdekesebbnek bizonyult, mint a felesége megjelenése.
— Voroncov?
Alekszandr nem mondott semmit.
Konsztantyin a biztosítótársaság alkalmazottjára nézett.
Aztán a fekete mappára.
Majd ismét Évára.
A fejében lassan összeállt minden.
A biztosítási kötvény.
A kárigény.
Negyvennyolcmillió.
Alekszandr Voroncov.
Éva.
— Meg tudom magyarázni – mondta.
Éva majdnem felnevetett.
Pontosan ez volt az első mondat, amire számított.
Nem:
„Élsz.”
Nem:
„Hogy van a gyerek?”
Nem:
„Istenem, Éva.”
Hanem:
„Meg tudom magyarázni.”
Éva a mellette álló nőre nézett.
Karina.
Az elmúlt nyolc hónapban szinte mindenhol feltűnt.
Üzleti vacsorákon.
Jótékonysági rendezvényeken.
Konsztantyin születésnapján.
Ő tanácsadónak nevezte.
Éva egyszer egyenesen megkérdezte:
— Viszonyotok van?
Konsztantyin akkor felnevetett.
— Terhes vagy, és paranoiássá válsz.
Most Karina ott állt mellette a megemlékezésen.
Mindössze két nappal azután, hogy leállították a keresést.
— Karina is meg tudja magyarázni? – kérdezte Éva.
A nő elsápadt.
— Nem tudtam, hogy ő…
Konsztantyin élesen felé fordult.
— Hallgass!
Túl élesen mondta.
A vendégek egymásra pillantottak.
Éva észrevette.
Alekszandr is.
— Hadd beszéljen – mondta.
Konsztantyin ránézett.
— Ez családi ügy.
Alekszandr először mosolyodott el.
De a mosolyában nem volt melegség.
— Most már nem az.
Konsztantyin tett egy lépést Éva felé.
Alekszandr azonnal közéjük állt.
— Ne közelítsen!
— Ő a feleségem.
— Éppen ez az, ami miatt most a rendőrség érdeklődik.
A „rendőrség” szó hallatán Konsztantyin arca megváltozott.
Alig észrevehetően.
De Éva túl jól ismerte.
Félt.
— Milyen rendőrség?
A szomszédos folyosóról két nyomozó lépett ki.
A vendégek suttogni kezdtek.
Konsztantyin hátrált egy lépést.
— Mi folyik itt?
Az egyik nyomozó felmutatta az igazolványát.
— Orlov úr, fel kell tennünk önnek néhány kérdést a felesége eltűnésével kapcsolatban.
— Eltűnésével?
Idegesen felnevetett.
— Láthatják, hogy életben van.
— Pontosan.
— Leesett.
Éva érezte, hogy Alekszandr ujjai kissé erősebben szorulnak a könyökére.
A nyomozó megkérdezte:
— Ön látta?
— Természetesen!
— Akkor miért mondta a mentőknek, hogy már a zuhanás előtt szem elől tévesztette?
Konsztantyin megdermedt.
Éva elfordította a fejét.
Ezt nem tudta.
A nyomozó folytatta:
— Az első vallomásában azt állította, hogy körülbelül húsz méterrel mögötte haladt.
— Vihar volt.
— A biztosítótársaságnak viszont azt mondta, hogy megpróbálta a kezénél fogva visszatartani a feleségét.
Konsztantyin néhány másodpercig hallgatott.
— Sokkos állapotban voltam.
— Értem.
A nyomozó kinyitotta a jegyzetfüzetét.
— Ezért szeretnénk még néhány részletet tisztázni.
Konsztantyin végignézett a vendégeken.
— Ne itt.
— Egyetértek.
A hangja ismét magabiztossá vált.
— Akkor menjünk az őrsre.
A nyomozó bólintott.
Éva azonban váratlanul megszólalt:
— Várjanak.
Mindenki felé fordult.
Nehéz levegőt vett.
Alekszandr lehajolt hozzá.
— Most nem kell semmit tenned.
— Tudom.
Konsztantyinra nézett.
— Egy kérdést szeretnék feltenni.
A férfi hallgatott.
— Tényleg azt hitted, hogy a fiad meghalt?
Konsztantyin arca megváltozott.
Alig.
De éppen eléggé.
— Milyen fiú?
Suttogás futott végig a termen.
Éva úgy érezte, mintha belül minden jéggé dermedne.
— A mi gyermekünk.
— Nem tudtuk a nemét.
— Te nem tudtad.
Rájött, hogy hibázott.
Túl későn.
Karina élesen ránézett.
Éva folytatta:
— A kórházban azt mondták, hogy fiú.
Konsztantyin nem válaszolt.
— De a szakadéknál te is fiúnak nevezted.
A csend szinte kézzelfoghatóvá vált.
A nyomozó gyorsan felkapta a fejét.
— Pontosan mit mondott?
Éva megismételte.
Nem szó szerint.
Nem akarta újra kimondani az egész mondatot.
— Azt mondta, hogy a fiam nem fog sokáig élni.
Konsztantyin megrázta a fejét.
— Beütötte a fejét. Összezavarodott.
— Lehetséges – felelte a nyomozó.
— Pontosan!
— Ezért jó, hogy más bizonyítékaink is vannak.
Konsztantyin megmerevedett.
— Milyenek?
A nyomozó nem válaszolt.
Alekszandr azonban kinyitotta a fekete mappát.
— Kezdjük a biztosítással.
Elővett egy másolatot a kérelemről.
— A kötvényt nyolc hónappal ezelőtt kötötték.
Éva ránézett.
Tudott a biztosításról.
De a pontos dátumra nem emlékezett.
— Egy héttel korábban – folytatta Alekszandr –, az önök vállalata komoly felszólítást kapott a hitelezőktől.
Konsztantyin összeszorította az állkapcsát.
— Ez üzleti titok.
— Már nem az.
Jött a következő dokumentum.
— Az adóssága csaknem húszmillió.
A vendégek ismét suttogni kezdtek.
Karina még egy lépéssel hátrébb húzódott.
— Azt mondtad, nincs adósságod.
Konsztantyin úgy nézett rá, mintha elárulta volna.
— Most nem alkalmas az idő.
Éva hirtelen megértette.
Karina tudott a viszonyról.
Talán a biztosításról is.
De nem tudott mindenről.
És éppen ezért veszélyessé vált Konsztantyin számára.
— Karina – szólalt meg Éva.
A nő ránézett.
— Tudtál a kötvényről?
Hallgatott.
— Válaszolj.
— Tudtam.
— Az összegről is?
— Igen.
Alekszandr megkérdezte:
— Honnan?
Karina lehunyta a szemét.
— Konsztantyin mondta.
— Mikor?
— Néhány hónappal ezelőtt.
Konsztantyin élesen rászólt:
— Karina.
A nő felé fordult.
— Elég.
Éva még soha nem hallott ilyen gyűlöletet a hangjában.
— Azt mondtad, hogy Éva maga akarta megkötni a biztosítást a terhessége miatt.
— Így is volt.
Éva megszólalt:
— Nem.
Karina folytatta:
— Azt mondta, hogy a gyermek megszületése után megváltoztatja a kedvezményezettet.
Alekszandr megkérdezte:
— Kire?
Karina egyenesen Konsztantyinra nézett.
— A gyermek trustjára.
Éva lassan lesütötte a szemét.
Ez ésszerűen hangzott.
Szépen.
Pontosan így építette fel Konsztantyin mindig a hazugságait.
Mindig volt bennük egy olyan részlet, amelytől a másik fél ostobának érezte magát, amiért egyáltalán gyanakodott.
— És utána? – kérdezte a nyomozó.
Karina nyelt egyet.
— Két héttel ezelőtt azt mondta, hogy ha Évával „történik valami”, végre minden egyszerűbb lesz.
Konsztantyin nekirontott.
Nem messzire.
Csak egyetlen hirtelen lépéssel.
De két rendőr azonnal ott termett.
— Csak szófordulatként mondtam!
Karina hátrált.
— Nem.
— Te pontosan tudod…
— Azt mondtad, hogy a kifizetés után elmegyünk.
Most már senki sem suttogott.
Éva Karinát nézte.
Furcsa volt.
Arra számított, hogy gyűlölni fogja.
De csak fáradtságot érzett.
— Tudtad, mire készül?
Karina megrázta a fejét.
Túl gyorsan.
— Nem.
Éva tovább nézte.
— Karina.
A nő sírni kezdett.
— Azt hittem…
Elhallgatott.
— Mit?
— Azt hittem, csak meg akar ijeszteni.
Évának elakadt a lélegzete.
A nyomozó egy lépéssel előrébb lépett.
— Magyarázza el.
Karina Konsztantyinra nézett.
— Azt mondta, hogy elviszi a hegyekbe, és rákényszeríti, hogy írjon alá néhány dokumentumot.
— Milyen dokumentumokat?
— A vállalatban lévő részesedésének átruházásáról.
Éva lehunyta a szemét.
Hát persze.
Nem csak a biztosítás.
Az anyja egy kisebb befektetési céget hagyott rá.
Nem volt óriási.
De rendkívül jövedelmező volt.
Éva soha nem engedte, hogy Konsztantyin irányítsa.
Az utóbbi két évben a férfi egyre gyakrabban mondogatta:
— Egy férjnek és feleségnek nem kell külön ügyeket vezetnie.
A terhessége után a nyomás még erősebb lett.
— Ha megszületik a gyerek, úgysem lesz időd az üzletre.
Éva visszautasította.
Most már világossá vált minden.
Ha aláírja – ő irányít.
Ha nem írja alá, és meghal…
ott a biztosítás.
Konsztantyin mindkét lehetőséget előre eltervezte.
És mindkettőnek az ő győzelmével kellett volna végződnie.
A nyomozó megkérdezte:
— Hol vannak a dokumentumok?
Karina megrázta a fejét.
— Nem tudom.
— Látta őket?
— Igen.
— Mikor?
— Az autójában, még az utazás előtt.
Konsztantyin lehunyta a szemét.
Csak egy pillanatra.
De ez is elég volt.
Az ügyvédje még nem érkezett meg.
És minden válasszal egyre rosszabb helyzetbe került.
A rendőr megszólalt:
— Orlov úr, úgy gondolom, a beszélgetést az őrsön folytatjuk.
Ezúttal Konsztantyin nem tiltakozott.
Mielőtt elvezették volna, még egyszer Évára nézett.
— Hallgass meg.
A nő hallgatott.
— Ez az egész nem úgy történt.
Éva megérezte a kezét a hasán.
A fia megmozdult.
Gyengén.
De eléggé ahhoz, hogy érezze.
— Láttam az arcodat, mielőtt lezuhantam.
Konsztantyin elsápadt.
— Éva…
— Nekem ennyi elég.
Elvezették.
Karinát külön kérték meg, hogy menjen velük vallomást tenni.
Néhány perc múlva a terem lassan kiürült.
Néhány vendég odament Évához.
Megölelték.
Sírtak.
Azt mondták:
— Semmiről sem tudtunk.
Ez igaz volt.
De a mondat így is fájt.
Mert ő maga is sokáig „nem tudott” rengeteg mindent.
Vagy csak úgy tett, mintha nem tudna.
Konsztantyin fokozatosan változott meg.
Először csak apróságok.
Viccek a pénzéről.
Gúnyolódás azon, hogy túlságosan önálló.
Aztán kérdések:
— Minek neked külön bankszámla?
— Miért beszéltél ügyvéddel nélkülem?
— Miért van még mindig a te neveden a vállalat?
Amikor Éva teherbe esett, a férfi váratlanul figyelmes lett.
Szinte tökéletes.
Reggelik.
Orvosok.
Ajándékok.
A gyerekszoba felújítása.
Most már megértette:
nagyjából ekkor köthette meg a biztosítást is.
Egy héttel a megemlékezés után Éva még mindig a kórházban volt.
A szülés bármelyik pillanatban megindulhatott.
Egyik este Alekszandr az ablak mellett ült.
Szinte egyáltalán nem beszéltek arról, hogy ő az apja.
Ez az igazság túl nagy volt ahhoz, hogy mindazzal együtt feldolgozza, ami történt.
— Miért nem mondott nekem semmit anya? – kérdezte Éva.
Alekszandr sokáig nézte az ablakon túli havat.
— Mert gyáva voltam.
Éva másik magyarázatra számított.
Körülményekre.
Családi nyomásra.
Nem megfelelő időpontra.
De ő csak ennyit mondott:
— Huszonhét éves voltam. Épp akkor kaptam az első komoly befektetéseimet. Anyád teherbe esett.
Végighúzta a kezét az arcán.
— Pénzt ajánlottam.
Éva felé fordult.
— Pénzt?
— Igen.
A hangja elhalkult.
— Önmagam helyett.
Éva nem szólt.
— Ő visszautasította.
— És maga elment.
— Igen.
— Aztán milliárdos lett.
— Sokkal később.
Éva a szemébe nézett.
— Ennek változtatnia kellene valamin?
— Nem.
A válasz azonnal érkezett.
— Nem azért mondom, hogy igazoljam magam.
Elővett egy régi fényképet.
Azt.
Egy fiatal nő.
Az anyja.
Mellette a fiatal Alekszandr.
Kettejük között a kis Éva.
Körülbelül egyéves lehetett.
— Tehát látott engem.
— Egyszer.
Éva dühöt érzett.
— És utána huszonkilenc évig semmi?
— Igen.
Elfordult.
— Ne nevezzen a lányának.
Alekszandr bólintott.
— Rendben.
Nem vitatkozott.
És éppen ez volt az első alkalom, amikor Éva elhitte, hogy talán valóban nem akar többé helyette döntéseket hozni.
Két nappal később megindult a szülés.
A vártnál korábban.
Az orvosok komplikációkra számítottak.
Alekszandr a folyosón ült.
Éva nem kérte erre.
De azt sem mondta neki, hogy menjen el.
Néhány órával később megszületett a kisfiú.
Apró volt.
Gyenge.
De élt.
Amikor Éva mellkasára fektették, nem gondolt sem Konsztantyinra, sem a biztosításra, sem a nyomozásra.
Csak az apró arcot nézte.
— Szia.
A kisfiú alig mozdult.
Éva sírni kezdett.
— Mégis itt maradtál.
Mihálynak nevezte el.
A nagyapja után.
Nem Konsztantyin után.
Három héttel később ismét eljött a nyomozó.
— Találtunk valamit.
Egy átlátszó zacskót tett az asztalra.
Benne egy apró fémtárgy volt.
Egy autókulcstartó.
Éva nem értette.
— Mi ez?
— Menetrögzítő.
Konsztantyin valamikor egy drága, körkörös megfigyelőrendszert szereltetett az autóba.
Éva tudott róla.
De úgy gondolta, hogy a felvételek néhány óra elteltével automatikusan törlődnek.
— Az autót egy magánrepülőtér parkolójában találtuk meg.
— És a felvétel?
— Egy része megmaradt a gyártó felhőalapú fiókjában.
Éva érezte, hogy felgyorsul a szíve.
— Látszik rajta a zuhanás?
— Nem.
Egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot.
— De hallatszik a beszélgetés közvetlenül előtte.
Éva lehunyta a szemét.
— Meg kell hallgatnom?
— Nem.
— Akkor nem akarom.
A nyomozó bólintott.
— Ennyi elég.
A felvétel megerősítette, hogy a zuhanás nem baleset volt.
A rendőrség emellett megtalálta a dokumentumok tervezeteit is, amelyek Éva vállalatának irányítását ruházták volna át.
És Konsztantyin keresési előzményeit.
A biztosítási kifizetés lehetőségeit Éva eltűnése után.
Azt az időt, amely után egy eltűnt személyt halottnak lehet nyilvánítani.
A környék időjárási viszonyait.
A szakadék mélységét.
Éva nem kérdezett további részleteket.
Többé nem akart az ő tervének a része lenni.
A tárgyalás csaknem egy évvel később kezdődött.
Addigra Mihály már megpróbált felállni úgy, hogy a kanapéba kapaszkodott.
Konsztantyin másképp nézett ki.
Soványabb volt.
Öregebb.
Többször is megpróbált találkozni Évával az ügyvédein keresztül.
Ő visszautasította.
A tárgyaláson a védelem azt állította, hogy veszekedés tört ki, és baleset történt.
Aztán előkerült a felvétel.
Majd Karina vallomása.
Utána a pénzügyi dokumentumok.
Végül pedig a biztosítási igény, amelyet olyan gyorsan nyújtottak be, hogy még a biztosítótársaság szakértője is szokatlannak nevezte az időzítést.
Éva egyszer tett vallomást.
Amikor Konsztantyin ügyvédje megkérdezte:
— Gyűlöli a védencemet?
Éva elgondolkodott.
A tárgyalóterem elcsendesedett.
— Nem gyűlöli azt az embert, akit azzal vádol, hogy megpróbálta elvenni az életét?
Éva Konsztantyinra nézett.
— Sok időre volt szükségem, hogy megértsek valamit.
— Mit?
— A gyűlölet még mindig őt tenné az életem középpontjává.
Tekintetét az esküdtekre emelte.
— Én pedig többé nem akarom, hogy ott legyen.
A tárgyalás után Konsztantyint több súlyos bűncselekményben is bűnösnek találták.
A biztosítási összeget természetesen senki sem kapta meg.
Alekszandr azonban mást ajánlott Évának.
Helyet az alapítványa kuratóriumában.
Éva visszautasította.
— Mert haragszik?
— Nem.
— Akkor miért?
— Mert nem akarom, hogy a kapcsolatunk pénzzel kezdődjön.
Alekszandr bólintott.
— Érthető.
— Ha meg szeretné ismerni Mihályt…
Felemelte a tekintetét.
— Igen?
— Kezdjük vasárnaponként egy kávéval.
Így kezdődött.
Sem a nevét viselő épülettel.
Sem részvényekkel.
Sem csekkekkel.
Hetente egyszer Alekszandr két kávéval és egy játékkal érkezett, amelyet Éva szinte mindig visszaadatott vele, mert túl drágának találta.
Mihály lassan kezdte megismerni.
Aztán már felé nyújtotta a kezét.
Amikor a kisfiú először mondott valamit, ami leginkább a „nagyapa” szóra hasonlított, Alekszandr kiment az erkélyre, és körülbelül öt percig úgy tett, mintha a várost nézné.
Éva nem árulta el.
Két évvel később ismét elment a hegyekbe.
Nem ahhoz a szakadékhoz.
Sokkal lejjebb.
Biztonságos ösvényre.
Nyár volt.
Zöldellő fák mindenütt.
Mihály elöl ment, Alekszandr kezét fogva.
Éva megállt.
Évekig azt hitte, hogy ha egyszer újra meglátja a hegyeket, csak a zuhanásra fog emlékezni.
De meghallotta a fia nevetését.
A fiú talált egy apró tobozt, és ünnepélyesen megmutatta a nagyapjának.
Alekszandr hátrafordult.
— Jössz?
Éva az égre nézett.
— Igen.
Elindult feléjük.
Negyvennyolcmillió egykor olyan összegnek tűnt Konsztantyin számára, amelyért érdemes elpusztítani egy másik ember életét.
Végül semmit sem kapott.
Éva azonban azt is abbahagyta, hogy a győzelmét az ő vereségével mérje.
Az ő győzelme nem az ítélet volt.
Nem az elbukott biztosítás.
Nem a befolyásos apa, aki a megfelelő pillanatban mellette állt.
Az ő győzelme egy kisfiú volt, akinek vele együtt kellett volna eltűnnie, de aki most egy napsütötte ösvényen futott, és nevetett.
És egy élet, amely a zuhanás után nem ért véget.
Csak most először tartozott igazán hozzá.
